Sokan hirdetik az ego meghaladását és elengedését, de mi van akkor, ha még fel sem épült és meg sem erősödött az, amit éppen meghaladni készülnénk? Lehet-e elvárni egy ilyen állapotban lévő ego-tól azt, hogy képes legyen nem kizárólag önmagáért létezni, tudjon kapcsolódni, reflektálni és tágulni?
Az én hitem szerint ez nem lehetséges egy stabil belső mag nélkül, ezért elsőkörben az ego-tól nem szabadulni kellene, hanem felépíteni, hogy valóban képes legyen hidat képezni a személyes (saját) és személyen (sajáton) túli világ között. Akkor, amikor ennek eljött az ideje.
Mégis tapasztalom, hogy sokan megpróbálják kihagyni ezt a lépést, és ahelyett hogy “elindulnának” felelősséget vállalni önmagukért, megpróbálnak feloldódni az “egotlanság” nevében, még messzebb kerülve attól, ami viszont az övék lehetne.
Az éretlen ego így nem mer szembenézni önmagával és kimondani olyan dolgokat, mint:
“ez az én hiányom”
“erre lett volna/van szükségem”
“ezt én tettem”
“ez az én indulatom/haragom/agresszióm/szégyenem/bűntudatom…”
“ez az én döntésem”“ezek az én határaim”
Ehelyett lát indulat helyett “alacsony rezgéseket”, vagy tanítást ott, ahol nincsen tanítás, és sorsot ott, ahol a könyv még egyébként nincsen (legalábbis nem lenne) befejezve.
Egy érett ego viszont elbírja, hogy kimondja:
„Igen, ez az enyém.”
Persze ez nem ilyen egyszerű. Ez maga a folyamat. Szembenézni önmagammal, és felelősséget vállalni érte. És épp ez fogja lehetővé tenni a valódi transzcendenciát. Mert csak az tud “meghaladódni”, ami előbb stabilan létrejött.
Az én hitem nem az én eltörlésén, hanem az én felelősségének mélyítésén keresztül vezet. Mert “Én” nélkül nincsen, aki elinduljon az úton.
Ebben tudlak kísérni téged. Keress bizalommal.
www.hajduadam.hu
Komment írása