Önbecsülés és magabiztosság

Úgy tűnik, önbecsülésből sosem elég. Oly könnyen megingatható, kikezdhető... Aztán hogy ilyenkor ki mivel próbálja helyrebillenteni, kompenzálni a hiányzó egyensúlyt, az már változatos formákat mutat. Az egyik leggyakoribb módszer a figyelemelterelés: valamilyen szórakozásba menekülés – tv-zés, internetezés, bulizás. De alkalmas erre valamilyen „komoly” tevékenység is: munka, sport, elszánt világmegváltó közösségi aktivitás. Olyan tevékenység, amiért valóban komoly sikereket, pozitív visszajelzéseket, elismerést és tiszteletet lehet bezsebelni. Sokáig nem tűnik fel a különbség a magára tevékenységre, illetve elsősorban a tevékenység jutalmazására irányuló motiváció között. Hosszabb idő elteltével kezd kilógni a lóláb: úgy tűnik, nincs az a mennyiségű elismerés, amivel az illető elégedett lenne. Egyre nagyobb célokra tör egyre türelmetlenebbül, és a valódi értékteremtés kezd háttérbe szorulni a felszínes elismerés-hajhászsás javára. A hajszolt jutalom lehet pénz, pozíció, kiemelkedő szakmai teljesítmény egyaránt. A tudós, aki hajlandó kozmetikázni a kísérleti eredményeket, hogy igazolja hipotézisét, szabadalmaztassa találmányát; a környezetvédő, aki az emberek felrázásának céljából tragikusabbnak mutatja be a helyzetet, mint amilyen, és szívfacsaró történetek halmozásával tár fel nem létező összefüggéseket; az üzletember, aki családja eltartását használva ürügyül egyre jobban korrumpálja magát – és még sorolhatnám a példákat. A kezdeti jó szándék eltorzul, és mindent maga alá gyűr: értéket, mértéket egyaránt.

Egy másik, nyilvánvalóbb módja az önbizalom-hiánynak az, ha valaki nem tudja elfoglalni méltó helyét a világban, nem meri elvenni, elkérni, elfogadni jogos jussát. Önleértékelő viselkedésére környezete is leértékeléssel válaszol: mellőzik, kihasználják, lebecsülik. Mivel ő maga sugallja, hogy nem igazán értékes a hozzájárulása, mások sem tartják azt annak, és nem jutalmazzák megfelelően erőfeszítéseit. Ez persze tovább fokozza az illető jelentéktelenség-érzését, és az ördögi kör ezzel bezárult. Végül szegény pára már mozdulni sem mer, annyira fél a kudarctól. Lehet, hogy időnként fellázad sanyarú sorsa ellen, és váratlan kirohanásaival a környezetét támadja meg. Ekkor sem veszik őt nagyon komolyan, viszont még kevésbé szívesen tartózkodnak a társaságában. Olyan változat is előfordul, amikor valaki folyamatosan játssza a mártírt, és korholja hálátlanságukért azokat, akikért folyamatosan nem kért áldozatokat hoz. Vagy éppen magában fortyog, önsajnálatba merül, és önmagát is meglepve sorra elrontja a kínálkozó lehetőségeket. Elkésik, elalszik, elfelejti, elveszíti, beszól...

Párkapcsolatban tipikusan (természetesen a fordítottjára is akad példa, de ez a ritkább) a nők veszik magukra a hiányos önbecsülésből fakadó áldozat-szerepet. Számos ilyen kliensem volt, akik egyszerre hibáztatták saját magukat és a környezetüket, elsősorban házastársukat azért, hogy nem kapják meg, amit szeretnének. Mindeközben hatalmas áldozatokat hoztak, a családi terhek aránytalanul nagy részét vették magukra, s várták, hogy párjuk értékelje erőfeszítéseiket. Ehelyett még nagyobb elvárásokat támasztottak irányukban, és kevesellték a teljesítményüket. E nőkben közös vonásvolt, hogy igényeiket nem tudták világosan megfogalmazni és kérni: szemrehányó tekintettel várták, hogy párjuk kitalálja, mit szeretnének. Ha valamit kaptak, általában elégedetlenek voltak, mivel nem pontosan azt kapták, amit ők elképzeltek. Ha kritikájuknak hangot adtak, azzal csak azt érték el, hogy még kevésbé szívesen adtak nekik. Hiszen vágyukról csak rébuszokban beszéltek, esetleg célzások formájában utaltak rá, majd csalódottan tapasztalták, hogy a másik nem értette meg, mit szeretnének.

A kimenetel többféle volt: évtizedekig fennmaradó boldogtalan házasság, amelyben a felek mára a lehető legkevesebb időt töltik együtt, akkor is gyakoriak a veszekedések; 10 év boldognak érzett házasság után 10 év pokol, amelynek végén a megalázás a bántalmazás olyan fokra hágott, hogy a nő végre megértette: saját maga és gyermekei védelmében kénytelen kilépni a helyzetből; a válás után a sértődött, gyűlölködő mártír szerepe, aki még mindig egyoldalúan vállalja a terheket, de közben szemrehányásaival elárasztja fiát és volt férjét, akik szörnyen „lusták”, és akiknek sokkal tiszteletteljesebben kellene viselkedniük vele; végül az áldozat, akit elhagynak, hiába tett meg mindent a másikért, hallgatta el saját igényeit, némaságával és áldozatkészségével keltve bűntudatot benne.

Mit tehetünk, ha saját magunkon észrevesszük a fenti viselkedések valamelyikét? Természetesen az a legjobb, ha hajlandók vagyunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy olyan mintákat hordozunk, amelyek arról szólnak, hogy nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez korai élményekre vezethető vissza, amikor gyermekként tényleg nem kaptuk meg a puszta létezésünkért alanyi jogon járó szeretetet. Mivel akkor még teljesen kiszolgáltatottan szenvedtük el ezeket a traumákat – többnyire a szüleinktől – ez az érzés és az ellene való védekezés mélyen beépült a személyiségünkbe. Véleményem szerint a világ, de a mi társadalmunk mindenesetre még biztosan nem érte el általánosan azt a fejlettségi szintet, hogy a versengés, és az egyéni előnyökért való harc ne fordítaná rendszeresen egymás ellen az embereket, így törvényszerű, hogy szüleink is elszenvedtek hasonló sérelmeket, amelyeket legalább részben továbbadtak nekünk. Mi pedig a saját gyerekeinknek adjuk tovább mindezt. E jelenséget jó alaposan megtámogatja a médiából áradó félelemkeltés, s a szintén sérült embertársaink részéről megtapasztalt ellenségesség.

A megoldás, mint mindig, belül keresendő: a minták felismerésében és átírásában sokat segít a külső szem és a támasz, egy értő terapeuta vagy terápiás csoport, de a munkát nekünk kell elvégeznünk. Ugyanígy a barátok és a partner is felbecsülhetetlen támogatást tud nyújtani – legalábbis akkor, amikor éppen nem saját sérüléseivel van elfoglalva.

Foglalkozzunk egy kicsit az önbecsülés és a magbiztosság viszonyával! Könnyű összekeverni a két fogalmat, pedig egyáltalán nem törvényszerű az együttjárásuk. Az önbecsülés egy olyan általános érzés, amely saját értékességem tudatáról szól. A magabiztosság pedig egy helyzet kezelésében való jártasság, határozott fellépés, irányítás, önérvényesítő viselkedés. Nem hiszem, hogy ez utóbbi általánosan megragadható lenne, sokkal inkább konkrét helyzetekhez köthető. Mégis, ha valaki a szociális helyzetek kezelésében bizonyos rutinra tesz szert, könnyen mondjuk rá, hogy ő egy magabiztos ember. Miközben egy introvertált kutató is mozoghat tökéletes magbiztossággal a saját, kívülálló számára átláthatatlanul bonyolult laboratóriumában! Becsapós dolog ez: a magabiztosság kapcsán általában az irányító, de legalábbis a figyelem középpontjában lévő látványos szerepekre gondolunk, pedig számtalan egyéb változata van a magabiztos fellépésnek. Ha valaki képes csendesen végighallgatni egy hőzöngőt, és a végén csak higgadtan odabiggyeszteni, hogy „Megértem az álláspontját és az indulatait, de nekem más a véleményem”- az sokkal nagyobb belső erőről tesz tanúbizonyságot, mint ha vitába szállna vele, és belemenne a másik által provokált játszmába.

Gyakori az is, hogy ha valaki – kellő önbecsülés híján – minden helyzetet igyekszik a maga számára biztonságossá alakítani. Például ha az illető megtanult élvezetesen sztorizgatni, meggyőzően érvelni, akkor egy társaságban igyekszik mielőbb magához ragadni a szót, majd rögtön felteszi az jól bejáratott lemezt. Ideig-óráig nagyon szórakoztató tud lenni, főleg ha az újdonság erejével hat, nemsokára azonban unalmassá, sőt bosszantó válik, hogy egyedül ő uralja a terepet. Emögött a viselkedés mögött az önbecsülés súlyos hiányossága húzódik meg: nem szabad átengednem a kezdeményezést másoknak, nehogy kiderüljön, hogy valamiben jobbak nálam, illetve mindenáron látványos és azonnali elismerést kell kiváltanom a környezetemből, különben nem érzem magam biztonságban. Az erős önbecsüléshez hozzátartozik, hogy tudom vállalni: mindig lesznek olyan helyzetek, ahol bizonytalannak érzem magam, ennek ellenére nem kerülöm el őket, hanem – ha kell, bizonytalanságomat felvállalva - igyekszem helytállni azokban. Az önbecsülés azt jelenti, hogy nem adom fel a számomra fontos értékek képviseletét, és tudom, hogy én magam is értéket képviselek. Mivel ebben nem kételkedem, képes vagyok mások értékeit elismerni és teret adni azoknak. Nem kontrollálom túl a helyzeteket, de elnyomni sem hagyom magam. Ennek a készségnek a gyakorlása, csiszolgatása életreszóló program – ezért ne halogasd, kezdd el még ma!

Domján Mónika

szakpszichológus, önismereti tréner