Ölelés "csak úgy"

Gyerekkoromban mennyire vágytam arra, hogy egy csínytevés miatt, vagy mert mondjuk eltörtem, tönkretettem valamit, ne kapjak szidást, hanem egy ölelést és puszit. És aztán beszéljük meg a történteket. Gyerekfejjel persze ez nem így futott át az agyamon, hanem a mai, felnőtt énem mondja ezt. Gyerekkorból a szorongás, a rossz érzés maradt meg, hogy, na, már megint ügyetlen voltam, azt csináltam, amire azt mondták ne tegyem, pedig izgatott a dolog és most megint rossz lesz nekem emiatt.

Amire gyerekként vágytam, és amire mindenki vágyik (az ölelésre, puszira…) az nem más, mint a feltétel nélküli szeretet. Hogy akkor is szeressenek, ha valami rosszat tettem. Engem, mint embert öleljenek meg, a rosszcselekedetem meg majd beszéljük át. Zsigeri a vágy bennünk, hogy ne a tetteink alapján adjanak vagy vonjanak el szeretetet tőlünk, hogy ne a teljesítményért „járjon” a puszi, a figyelem, a mosoly, hanem önmagunkért. Leegyszerűsítve csupán azért, hogy létezünk.

Ha valaki sosem tapasztalta meg gyerekként, hogy csak önmagért is szeretik, hogy azért semmit sem kell tennie, hogy elfogadják, megöleljék, és nem kell ötösöket szereznie, tökéletesen balettoznia, vagy négy nyelven szavalnia, netán gyerekként többfogásos menüt rittyentenie, nos, annak a felnőtt életében is ez lesz a minta: a szeretet nincs ingyen. Azért tenni kell. Azért valami produktumot kell villantani.  Az ilyen felnőtt eleve nem tudja elképzelni, elhinni azt, hogy ő „csak úgy” is szerethető. Számára az számít természetesnek, normálisnak, hogy a szeretetért, a szerethetőségért valamit tennie kell, produktummal kell előrukkolnia. Ez pedig nagyon megterhelő. Hiszen amikor valami nehézség, veszteség ér minket, vagy szomorúak vagyunk, nem feltétlen van erőnk bármit is tenni. Meg miért is kellene?

Gyerekként az is hatalmas teher, amikor irreális elvárásokat támasztanak velünk szembe a szüleink. Ha nekik nem elfogadható az, hogy mi nem akarunk sem lovagolni, sem hegedülni, a kosárlabda meg pláne távol áll tőlünk, és a mi vágyott dolgainkra, hogy mondjuk festőszakkörre járjunk, anya és apa mond nemet, hogy nem való hozzám. Szinte már közhelynek számít, hogy a szülők gyakran önmagukat szeretnék a gyerekeikben megvalósítani...

Ha gyerekként nem hibázhatunk, mert annak következményei lesznek (nem kapunk szeretetet, nem ölelnek meg minket…) az is kihat majd felnőttkorunkra. Kevesebbet merünk majd kísérletezni, próbálkozni, új dolgokat felfedezni, hiszen ott lebeg a fejünk felett: ha hibázok, nem leszek kimagasló benne, akkor szeretetet sem kapok.

Márpedig nekünk, embereknek, a szeretet, az elfogadás igazi lelki üzemanyag: könnyebben birkózunk meg a nehézségekkel is szerető környezetben. Így, ha tartunk a szeretetmegvonástól, merthogy nem vagyunk biztosak a telejsítményünk eredményességét illetően, akkor maradunk a biztonságos, ismert dolgok mellett, nem próbálkozunk újdonságokkal, hiszen lehet, hogy súlyos árat kellene fizetnünk érte. Az önértékelésem is alacsonyabb lesz emiatt, hisz nincs meg az az élményem, hogy hú, de sok mindent kipróbáltam, és mennyi mindent sikerült megcsinálnom! Nem lesz meg a kompetenciaérzésem, hogy váratlan, nehezebb feladatok megoldására is képes vagyok. Az élményem inkább az lesz, hogy á, ez nekem tutira nem fog menni, inkább bele sem fogok. És akkor nem is csalódhatnak bennem, megkapom a megszokott teljesítményért a puszit.

Mindez nem azt jelenti, hogy a szülőnek rá kell hagynia mindent a gyerekre. Csupán ismernie kell, hogy melyek a valódi erősségek, melyek a gyengeségek. És a gyerek döntéseit támogatni, segíteni a döntésben. És ha nem jön össze, akkor nem a fejére olvasni: hogy én megmondtam az elején. Egy ilyen mondat megint azt jelzi a gyereknek: nem vagy elég jó úgysem, kár próbálkoznod.