“Normális paranoia” – hogyan kezelhetjük helyén mások szándékait?

Valószínűleg jártál már úgy, hogy futottál a busz után, de az utolsó pillanatban bezárták előtted az ajtót. Mi ilyenkor az első gondolat? “Nem igaz, hogy nem látta!” Vagy: “Biztos látta a sofőr, hogy futok, de direkt bezárta előttem.” Máskor lehet, hogy a munkahelyeden olyan feladatot kapsz, ami nincs ínyedre, nehéz vagy kellemetlen. Gondolhatod azt, hogy a főnököd direkt rád osztotta, hogy teszteljen, vagy kiszúrjon veled. “Hát nem látja, hogy így is úszok a munkámmal, és még ezt a szart is meg kell csinálnom?” Vagy a feleséged ma nem túl kedves, esetleg ingerült is, pofákat vág. Biztos rám haragszik valamiért már megint, és szándékosan büntet.

Mi történik ilyenkor bennünk? Valamiért jelentőségteljesebbnek ítéljük ezeket az eseményeket, mint amilyenek valójában. Hajlamosak vagyunk magunkra vonatkoztatni a külvilág eseményeit (különösen ha a másik résztvevő egy személy, nem pedig mondjuk természeti jelenség, de néha még akkor is: pont most kezd el esni az eső, mikor lemostam a kocsit), másrészt a másik félnek szándékot tulajdonítani, vagyis hogy direkt csinálta, amit csinált.

De miért magunkra vonatkozó magyarázatokat gyártunk? Ha evolúciós szempontból nézzük, könnyen megérthetjük. Egy állatcsoportban  (pl. csimpánzoknál) a nem domináns egyedek, akár hímek, akár nőstények, akkor járnak jól, ha érzékenyek a szociális kapcsolataikban megjelenő jelzésekre. Ez a természetes “paranoia”, azaz hogy potenciálisan mindenhez a csoportban közöm van, rám vonatkozik, miattam van, erősíti a csoporthoz tartozást, szélsőséges esetben az egyed élete múlhat rajta. A fiatal hím (akár igaza van abban, hogy ő dühítette fel a domináns hímet, akár nem) jobban teszi, ha komolyan veszi és magára is érvényesnek gondolja a domináns hím viselkedését, mikor az éppen dühöng. Ha nem tenné, akár az életébe is kerülhetne. Ez teljesen érthető. A civilizált emberi társadalomban viszont ez a jelentéstulajdonítás, vagy értelmezés már nem ennyire életbevágó, mégis mi, emberek is így működünk. Sőt időnként még kárunkra is válik, vagy válhat, ronthatja a kapcsolatainkat. A főnökömre elkezdek neheztelni, amiért megszivatott azzal a feladattal, a buszsofőrökre általában elkezdek neheztelni, a feleségemet visszabüntetem, kiabálok vele, vagy inkább nem szólok hozzá.

Ha valamilyen számunkra nem kedvező esemény történik, vegyük észre, hogy éppen ezt csináljuk, és elsősorban magunkkal csináljuk. Tehát, hogy úgy értelmezzük az eseményeket, hogy azok a másik szándéka szerint és rám vonatkozóan keletkeztek. Nagyon sok esetben nem állja meg a helyét ez az értelmezés, egy automatizmus fut le, és megelégszünk vele, mint magyarázattal. Mi lenne, ha ilyenkor egyet hátra lépnénk, és elgondolkoznánk más lehetséges magyarázatokon is, hogy esetleg a másik nem szándékosan a mi kárunkra tett valamit, vagy viselkedett úgy, ahogy? A buszsofőr biztos látta, hogy futok a busz után. Nem, nem biztos, hogy látott. De ha igen, és mégis becsukta az ajtót, akkor sem velem akart kitolni, be kell tartani a menetidőt, már épp zárta az ajót stb. A főnököm szinte biztos, hogy nem azért adta a feladatot nekem, mert meg akart szivatni. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre, vagy én szoktam határidőre elkészíteni, vagy én vagyok a legalaposabb, plusz hát valakire ki kell osztani. A feleségem nem biztos, hogy haragszik, lehet, hogy nehéz napja volt, most vette észre, hogy hízott 2 kilót, megtudta, hogy egy barátnője beteg stb. Sok esemény tehát nem ránk vonatkozik, nem személyesen ránk irányul. Meg kell állnunk, és átgondolni a lehetséges magyarázatokat, vagy őszinte érdeklődéssel (nem sértődöttséggel) kérdést feltenni. Ez segíthet abban, hogy a kapcsolatainkban sikerüljön a tiszta kommunikáció és sok felesleges feszültségtől kímélhetük meg magunkat.