Nem realizált veszteségek – A gyász jelentősége

Az életünkben bekövetkező változások bármelyikénél megtapasztalhatjuk a gyászt, legyen szó válásról, szakításról, vetélésről, a munkahely elvesztéséről vagy megváltozásáról, vagyis életkörülményeink, életmódunk bármilyen jelentős átalakulásáról. Akkor is gyászolhatunk, mikor korábbi terveinket, a jövőre vonatkozó elképzeléseinket kell végérvényesen feladnunk. A külső változásokat belső lelki világunk átalakulása kíséri, ami zűrös lehet, s melyet időben nem lehet behatárolni.

A legtöbben idegenkedünk az elmúlástól, a gyásztól, s szinte képtelenek vagyunk együtt lenni a fájdalommal, legyen az a sajátunk, vagy másé. Fájdalmas szembesülni a veszteséggekel, s próbáljuk ezt megúszni, pedig éppen ez segítene rajtunk.

Talán fel sem fogjuk, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozik az életünkben, s mi máris a továbblépésre koncentrálunk, mondván, ,,túl kell tennünk magunkat rajta". 

Talán kényszert érzünk mindent kézben tartani, s szinte állandó készenlétben vagyunk, tartva valami váratlantól, ami a széthullást eredményezné. Az örökös készültség érzelmileg és fizikailag is rendkívül kimerítő lehet, nem csoda, hogy az életet megélni már alig marad erőnk. A gyászolás végigvitele jelentené a kiutat ebből az állapotból, ha mernénk magunkat beleengedni.

Megeshet, hogy azért utasítjuk el a gyászt, mert gyengeségnek tartjuk, vagy mert veszteségeinket nem tartjuk meggyászolni valónak. Pedig ha elveszítünk valakit vagy valamit, ami fontos szerepet játszott az életünkben, elveszítjük azokat a reményeket is amelyek valaha hozzá kötődtek. Ez komoly átrendeződést kíván meg tőlünk. A veszteségek során lényegesen meg kell változtatnunk a magunkról alkotott képet, ebben segít a gyász, ami végső soron maga a változás és átalakulás folyamata.

Körülöttünk és bennünk minden folyamatosan változik, s mi mégis megpróbálunk normálisak lenni, mindent úgy folytatni, ahogy azt korábban tettük. Ezzel ellehetetlenítjük az 'újjászületést', ammi abban a megsemmisülésben következhet be, amikor a korábbihoz képest valami alapvetően megváltozik. Elfogadni, hogy mi már nem lehetünk ugyanazok, s megengedni, hogy megindítson a gyász, bátorságot igényel. 

Rendben van, ha a változás, a veszteség, a gyász gondolata félelemmel tölt el bennünket. Hatásukra tehetetlennek, egészen erőtlennek érezhetjük magunkat. Ezeket az átmeneteket az önazonosság krízise kíséri. Ilyenkor nagy feladat előtt állunk, hiszen újra kell definiálnunk, kik vagyunk.

A gyászolás végigvitele egészségünk szempontjából nélkülözhetetlen. Kezdjük el hát tudatosítani magunkban mindazon veszteségeket – 'kis gyászt' –, melyeknek gyakran nem tulajdonítunk nagy jelentőséget. A gyászt sok más érzés kísérheti. Bánattal, haraggal, szorongással, bűntudattal járhat. Fontos, hogy megengedjük és megéljük ezeket az érzéseket, hiszen ez a fejlődési folyamatunk része, melynek során lassan képessé válunk elfogadni a veszteséget, hogy újra nyitni tudjunk az életre.

A folyamat során belső erőforrásaink tudatára ébredhetünk, s arra, hogy mi az, ami igazán megtart minket az életben.