Nem lesz több időnk – Önmagunk halogatása

Vannak napok, amikor nem válaszolunk egy e-mailre, halogatjuk a takarítást – vagy épp a takarítással halogatunk valami olyat, amit igazából nem is akarunk megcsinálni, de úgy érezzük, hogy „meg kellene”. Máskor viszont egy régóta halogatott, számunkra fontos döntést odázunk el újra, nem írunk rá valakire, akire már rég rá szeretnénk írni, nem kezdünk el egy fontos beszélgetést, nem töltünk időt azzal akivel jó volna. „Majd holnap. Majd ha lesz rá időnk. Amikor egy kicsit már rendeződnek a dolgok.” Na de mikor lesz ez?

Az időnk véges.

A halogatás sokszor nemcsak feladatokra vonatkozik – néha önmagunkat halasztjuk el. A változást, a változtatást, a valósággal való szembenézést, a valódi igényeinket. Lehet, hogy kevesebb keserűséggel és mogorvasággal halogatjuk ezeket, mint Pató Pál úr, de a majd holnap helyett akár mondhatnánk azt is, hogy „Ej, ráérünk arra még”. Így hát tétlenek maradunk. Gyakran a jövő végtelennek tűnő idejére bízzuk azt, amit ma kéne megtennünk. Ugyanis – nincs olyan, hogy majd több időnk lesz. Mindannyian ugyanazt a 24 órát kapjuk naponta – senkinek nincs időnyerője, mint Hermionénak a Harry Potter harmadik felvonásában. Az időnk pont annyi, amennyi – nem több és nem kevesebb. A kérdés hát az, mire használjuk.

Miért halogatunk?

A halogatás mögött gyakran nem lustaság, hanem félelem vagy bizonytalanság húzódik meg. Nem tudjuk, hogyan kezdjünk neki valaminek, vagy attól tartunk, mi történik, hogy ha tényleg megváltozik valami. Ha a képzelet világából, a tervezésből valóság lesz. Így sokszor inkább elnapoljuk azokat a lépéseket, amelyek közelebb vihetnének önmagunkhoz. A halogatás paradoxona, hogy miközben időt akarunk nyerni, valójában épp azt az esélyt veszítjük el, hogy a jelenben kezdjünk el élni, ne csak tervezni.

A halogatás nem feltétlen ellenség, lehet szövetséges is, erről már írtam egy korábbi cikkben. Röviden összefoglalva – érdemes megfigyelni, mi a halogatásunk oka és a vele való fárasztó küzdelem helyett magunk mellé állítani – és megválogatni melyik csatákat vívjuk meg vele, hol engedjünk neki. Ha megfigyeljük, van több alfaja is a halogatásnak – és amiről most szó van az egy különösen alattomos. Ez a fajta halogatás nem arról szól, hogy egy adott feladatot későbbre tologatunk, hanem hogy önmagunkat tesszük odébb, lökjük félre, hagyjuk a polcon porosodni. Az életünket, a döntéseinket, azt, hogy mikor kezdünk el igazán élni. Érdemes figyelni itt is arra, hogy mit mond nekünk a halogatás. Hiába alattomos – az üzenete fontos.

Hogyan ismerjük fel az üzenetet?

Ilyen, sokat hallott mondatokból lehet felismerni, mint: „Majd ha több időm lesz…”. Az ilyen és efféle illúziókat tápláló mondatokból. Nincs olyan, hogy majd egyszer bőkezűbben bánik velünk az idő. Az élet nem kínál hosszabb időkeretet, ha csendben kivárunk. A napjaink kerete fix – így ha várunk, legfeljebb magunktól vesszük el az esélyt. A halogatás így nemcsak tétlenség, hanem egyfajta belső eltávolodás is. Amikor nem kezdjük el, amit szeretnénk, azzal azt üzenjük magunknak, hogy nem fontos, amit érzünk vagy akarunk.

A bennünk élő Pató Pál Úr

Pató Pál úr figurája – „Ej, ráérünk arra még!” – nem a semmittevést választja. Nem azt mondja, hogy nincs kedve, nem akarja, ellenére van a dolog, hanem későbbre hagyja. Ebben a várakozásba burkolt tehetetlenségben, a „majd egyszer” a jelen pillanat fölé kerekedik.

Egyes dolgok elhalasztásával nincsen baj. Nem lehet mindent, mindent is, most, azonnal. Egyszerre véges számú dolgot lehet csinálni. Lehet dolgokat később csinálni – a későbbnek nem kell sohává válnia. De mindenben, ami nem most, hanem később van, abban benne van az a veszély, hogy a „majd” idővel feloldhatatlan „soha” lesz. Hiszen egyszer nem lesz tovább.

Az irodalmat sokféleképpen lehet értelmezni. Talán Pató Pál Úr azért mogorva, mert amit szeretett volna, sosem azzal foglalkozott. Talán eltávolodott nagyon magától. Talán más áll a keserűsége mögött. Mindenesetre „Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája.” – Boldognak nem hangzik. Az, hogy az ő hibája-e, vagy milyen mértékben az ő hibája, az természetesen vitatható.

Ha hiszünk abban, hogy hatással vagyunk a saját életünkre – és nem folyton a körülmények áldozatai vagyunk – akkor felelősségünk van magunk iránt. Ha újra meg újra elodázzuk saját döntéseinket, vágyainkat, változtatási szándékainkat, akkor valójában nemcsak dolgokat halogatunk – önmagunkhoz való közeledésünket is. Azt mondjuk: „Majd ha több időm lesz, jobban figyelek magamra.” De miért kéne ehhez több idő? Miért nem lehet most figyelni magamra? Mi van, ha olyan dolgokat jelzek magamnak, amikre úgy érzem, nincs időm – pedig talán pont ezekre volna jó most időt szánnom? A jelen az egyetlen időpont, ahol valóban cselekedhetünk. A jövő sosem érkezik meg pontosan úgy, ahogy elképzeltük. Terveink, vízióink vannak, de a jövő mindig bizonytalansággal jár. Ha valamit fontosnak érzünk, akkor azt nem „majd”, hanem most érdemes elkezdenünk.

A halogatás néha önvédelem, néha félelem, néha puszta kimerültség – de ha tartósan fennmarad, lassan kiüresíti a mindennapokat. Nem lesz több időnk – csak más időszakok lesznek, más terhekkel, más kérdésekkel. A jelen az egyetlen biztos pont, ahol dönthetünk. Ha arra várunk, hogy ideális legyen minden körülmény, könnyen lehet, hogy nem is a körülményekre, hanem önmagunkra várunk – és közben elsétálunk saját lehetőségeink mellett. Talán nem az időre kell várnunk, hanem engedélyt adni magunknak, hogy végre elkezdjük azt, amit már régóta vágyunk – igazán élni.

Ha úgy érzed, hogy a halogatás gyakran megakadályoz abban, hogy elérjed céljaid – gyakran halogatod önmagad, nem csak a teendőid – érdemes lehet tudatosabban megvizsgálni a szokásaid és a mögöttük rejlő okokat, akár szakember segítségével. Ha úgy érzed, hogy írásom alapján jól tudnánk együttműködni, keress bizalommal!

Csizovszky Ferenc
2025.05.02