„Nem jött le sehogy se, hiába kaparta” - ránk száradt volna a történetünk?

Azt hogy most a jelenben hogyan gondolkozunk, mitől félünk, mit szégyellünk, vagy épp mit szeretünk, miről gondoljuk azt, hogy megy nekünk?

Hogy miképp rakódik ránk a múlt, azt persze jó néhány oldalról meg lehet közelíteni. Ilyen például a Leon Festinger nevéhez köthető - elrettentően hangzó - kognitív disszonancia elmélet, mely zanzásítva úgy foglalható össze, hogy van egy helyzet benne két egymásnak ellentmondó információval (az egyik pl. a személy addigi meggyőződése, a másik pedig valami újonnan felmerült tényező), és ettől az egyén feszültséget él át. Egy elcsépelt - ám gyakran az ember látóterébe kerülő - példának ott van az „atyai pofon” esete, mikor is a gyerek alapvetően az apát egy jó szereplőként látja, míg a kapott pofont nyilván fájdalmasnak, tehát negatívnak észleli. Szóval egy jó és engem szerető, illetve általam szeretett apa bánt engem. Hogy lehet feloldani ezt a feszültséget? Például úgy értelmezheti a gyerek a kérdést, hogy az adott pofon irányba állította őt, ráfért, kellett, az apának tulajdonképpen igaza volt. És - potenciálisan - ezesetben az „atyai pofon” jelensége így kezdhet beolvadni a világról alkotott képébe.

Persze ez a jelenség csak egy példa. Azonban jól rámutat arra, hogy miképp szűkülhet a magunk élettere. Pontosabban hogy miképp alakulhatnak a különböző dolgokhoz való viszonyaink. És ezzel az egésszel nem az élet előre elrendeltetettsége mellett szólok - persze az is érdekes témakör -, inkább csak aláhúzni kívánom a múlt - akár észrevétlenül rejtőzködő - megkerülhetetlen szerepét. Elismerni, hogy létezik, hogy velünk van.

És azt gondolom, hogy ezt a múltat érdemes megismerni. Hogy megértsük magunkat, az örömünket, az indulatunkat, a vágyainkat, vagy épp a szégyeneinket. Hogy ne csak sodródjunk az árral, hanem használjuk a saját javunkra. Mint a szörfösök.