Mit tegyünk, amikor mégis „saját szüleinkként” viselkedtünk?

Hiába fogadtuk meg erősen, hogy mi másként csináljuk, mint a szüleink, soha nem teszünk vagy mondunk bizonyos dolgokat, bizony előfordul, hogy nem sikerül tartanunk ezt a célkitűzésünk. Rákiabálunk a gyerekre, olyan epésen szólunk a párunkhoz, mint anyánk vagy apánk tette régen. Amikor bevillan, hogy pont azt tettem, amit megfogadtam, hogy soha, az bizony rossz érzés. Elbuktam, kudarcot vallottam, felsültem – érezzük ilyenkor. Az érzést ugyan érthető, de nem indokolt. Mert a visszacsúszás nem a kudarc jele, hanem a változás velejárója.

Az, hogy új viselkedést, mintákat sajátítunk el, nem megy egyik napról a másikra. Ahogy korcsolyázni, biciklizni sem egy szempillantás alatt tanulunk meg, hanem lesznek bizony pottyanások, bizonytalanságok, mire magabiztosan közlekedünk. Azt a mintát, amelyet nem akarunk folytatni, azt is hosszú idő alatt sajátítottuk el. Emiatt ívódott belénk olyan erősen.

Amikor elfáradunk, túlterheltek, stresszesek vagyunk, az agyunk automatikusan a legrégebbi, legjobban begyakorolt mintákhoz nyúl. Ezek működnek a leggyorsabban „vészüzemmódban”. Ezeket a legkönnyebb előhívni, ezek alkalmazásához kell a legkevesebb energia.

Amikor ilyesmi történik velünk és felismerjük, a legfontosabb kérdés az, hogy mit teszünk ezután. Hibázni szabad, emberi dolog, a hibát ki tudjuk javítani és okulhatunk is belőle. És erre fontos fókuszálnunk, nem pedig az önostorozásra. Első lépésként tisztázzuk magunkban, hogy nem vagyunk rossz emberek, amiért olyat tettünk, mondtunk, amit megfogadtunk, hogy nem fogunk. Vizsgáljuk meg, hogy mi vezetett ehhez: fáradt voltam? Stresszes? Mi volt nehéz? Mi váltotta ki ezt a reakciót bennem? Azaz: értsük meg és fogadjuk el magunkat. 

A kutatások szerint nem az árt leginkább a kapcsolatainknak, ha „elszállunk”, hanem ha nincs utólagos magyarázat, helyrehozás. Egy egyszerű, hiteles mondat sokat számít ilyenkor. „Az előbb túl ideges voltam, és nem jól reagáltam.” „Legközelebb szeretném máshogy csinálni.” „Nem te vagy a hibás- feszült vagyok.” Az is sokat segíthet, ha én-üzeneteket használunk, felelősséget vállalunk és megbeszéljük a történteket a másikkal. Ez segít újrakapcsolódni, helyreállítani a megbillent dolgokat.

Nem attól leszünk „más szülők” vagy „jobb partnerek”, hogy soha nem hibázunk, hanem attól, hogy észrevesszük, reflektálunk, javítunk.