Mit tegyek, ha nem merek változtatni?

Sokan kezdik azzal az első beszélgetésünket, hogy ők mindent tudnak, rengeteget olvasnak, előadásokra járnak, csak aztán nem csinálják azt, amit szerintük kellene. Pedig még el is hozták róla a listájukat. Ilyenkor kérdezhetném, hogy akkor vajon mit keres itt, ha tud mindent? De ez természetesen nem ennyire egyszerű. Szokták mondani, hogy 10 millió fociedző országa vagyunk, vagy hogy nálunk mindenki politikus. Fejben szuperül megy minden, legalábbis azt hisszük, de sajnos könyvből nem lehet megtanulni síelni vagy biciklizni sem. Amíg nem vágunk bele valamibe, addig nem tudjuk, hogy mennyi mindenre kell figyelni, és hogy mivel jár pontosan. Kívülről persze mindig könnyű beszélni, és mások életével kapcsolatban mindig okosabbak vagyunk, mint a sajátunkkal.

Egy bizonyos szintig nagyon hasznosnak tartom, ha az emberek eljárnak pszichológiai előadásokra. Az idősebb generáció általában nulla lélektani segítséget kapott, pedig nyilván nekik is voltak, vannak problémáik. Beszélni nem lehetett róla, senki nem akart kirekesztődni a közösségből, ezért nagyon sok dolgot eltitkoltak, úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Nem voltak jobbak a házasságok, csak nem volt igazán opció a válás, vagy egyáltalán a változtatás. Fel se merült, hogy a testi bajokon túl mentális betegségek is léteznek, így hát sokkal több volt az öngyilkosság, például. Ma már jóval informáltabbak az emberek, de ettől azért nem mindig sikerül jobban is éreznünk magunkat. A pszichológiai olvasottság káros is tud lenni, ha valaki arra használja fel, hogy megmagyarázza, miért van rosszul, szüntelen vádaskodással felmentse magát a saját felelőssége alól. Természetesen nagy hatással van ránk a múltunk, és gyerekként valóban kiszolgáltatottak vagyunk. De felnőttként már igenis van választási lehetőségünk, és nem kell azt választanunk, hogy rosszul, boldogtalanul éljük végig az életünket. Felnőttként már tudjuk, hogy van segítség, és a mi felelősségünk segítséget kérni, ha úgy érezzük, hogy arra van szükségünk.

Szoktam mondani a klienseimnek, hogy ha nem változtatnak, akkor egyelőre még nem elég rossz nekik. A szenvedésnyomás hasznos segítség akkor, amikor valaki az istenért nem mozdulna ki a komfortzónájából. Ha nagyon szorít a cipő, akkor talán kap egy kis löketet ahhoz, hogy elinduljon valamerre. Azt gondolom viszont, hogy teljesen időpocsékolás arra várni, hogy úgy igazán rossz legyen nekünk. Ha látjuk, hogy merre haladunk, tudjuk, hogy egyre lejjebb kerülünk, akkor miért az utolsó utáni pillanatban eszmélünk fel? Nem egyetlen lépés vezet a padlóig, még akkor sem, ha külső tényezők meg tudják gyorsítani a folyamatot. Vegyük észre, hogy merre tartunk, és ismerjük be, hogy ennél azért biztosan van számunkra jobb irány!

A szenvedésnyomás mellett a tragédiák szokták felébreszteni az embereket. Tragikomikus, de amíg nem a mi hozzátartozónkkal történik valami, addig azt akarjuk hinni, hogy velünk ilyen nem történhet meg. Nem mondok újdonságot azzal, hogy a tudomány jelen állása szerint várhatóan 80 éves korunkig élünk, aztán meghalunk, és ez alól senki nem kivétel. Amikor 95 évesek gyászhirdetésében azt olvasom, hogy tragikus hirtelenséggel, váratlanul elhunyt, akkor mosolygok azon, hogy mennyire nem vesszük komolyan, hogy egyszer minden véget ér. A jó dolgok és a rosszak is. Mindannyiunkban van valamennyi félelem az ismeretlentől. Ilyenkor azonban érdemes emlékeztetni magunkat, hogy az adott lehetőség, amivel nem élünk, most még fennáll, aztán idővel elszáll. Van abban valami romantikus, amikor az emberek sorolják, hogy mi lehetett volna belőlük, ha… Ez az, amiről ugyanúgy fogalmunk sincs, ahogy a focihoz se értünk legtöbben. Nem tanultuk, nem tettük bele több év energiáját és kitartását, nem tudjuk, de nagyon jól hangzik. Helyette mást választottunk, amibe vagy tettünk elég energiát, vagy nem, ezt ki-ki becsületes önbevallására bízom.

Az időhúzás, a halogatás a felelősség nem vállalása saját életünk felett, gyermeki működésmód. Évtizedeken keresztül is meg lehet kerülni dolgokat, csak nem biztos, hogy érdemes, mert azt vonja maga után, hogy egyre több dolgot fogunk kerülni, és egyre több lehetőségről fogunk lecsúszni ezáltal. Már nemcsak arról lesz szó, amit egy kis bátorsággal most még kibírható fájdalommal és szorongással megléphetnénk, hanem begyűrűzhet, sőt, a gondolataink egy idő után csak az adott dolog körül kezdenek forogni. Pedig ez csak az 1. lépés, de egy nagyon fontos lépés. Ha eldöntöttük, hogy ideje szembenéznünk azzal, amitől félünk, akkor az 1. akadályt bontsuk szét apró részletekre. Jussunk el odáig, hogy rákeresünk a neten a lehetőségekre, vagy megírunk egy emailt. Vagy beszéljünk róla egy ismerősünknek, valljuk be magunknak, és legyünk őszinték abban, hogy ez nekünk mennyire nehéz. Ha már meg tudtuk osztani valakivel, azzal máris sokat haladtunk előre. Ne azon sopánkodjunk, hogy eddig miért nem csináltam, és mennyi mindenről lemaradtam, hanem nézzük azt, hogy most végre nekilátok, és a maradék időből a tőlem telhető legkevesebbet fogom elpazarolni. Kezdjük el tisztelni saját magunkat, legyünk fontosak magunknak, ne engedjük, hogy mindig mások mondják meg, mi a legfontosabb a számunkra! Azzal lehet gyerekként bánni, aki úgy is viselkedik. Változtassunk ezen, sosem késő!