Milyen az, amikor elveszik magunkat tőlünk

Egy pszichiáter és egy páciens, aki pszichiáternek képzeli magát. Ez a The eleven o’clock c. rövidfilm (rendezte: Derin Seale) alaphelyzete. A tizenhárom perces alkotás ahhoz ad egyféle elrugaszkodási pontot, hogy néhány bekezdés erejéig foglalkozzunk a címben is megfogalmazott identitásvesztés élményével. 

Mindenek előtt, röviden a film tartalmáról (maga az alkotás ITT elérhető). Ahogyan a bevezetőben írtam, egy pszichiáterről és annak egy pácienséről mesél a történet. A bonyodalmat tulajdonképpen az okozza, hogy nézőként fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda, hisz a páciens is pszichiáternek képzeli magát. Ez a diskurzus fő tárgya is: mindkét személy próbálja elmagyarázni a másiknak, hogy ő az orvos, a másik pedig a páciens. A következőkben a valós pszichiáter élményére közelítünk rá, persze más izgalmas kérdések felé is kanyarodhatnánk (pl. miért lehet szüksége valaki pszichéjének arra, hogy egy hamis identitást vegyen magára, vagy hogy mit is kíván üzenni a páciens ezzel a felvett identitással és viselkedéssel az ő kezelője felé). 

Szóval hogyan is érezte magát a valós pszichiáter ebben a találkozásban? A film során azt láthatjuk, hogy míg az elején kvázi könnyedséggel tudomásul veszi, hogy aha, szóval ő az, látszólag magabiztos és nyugodt, addig az interakció előrehaladtával egyre inkább feszültebb lesz, a végefelé aztán egy komikus fizikai csatározásba fut ki a helyzetük. Mégis mi történt (vagy pontosabban, mi volt az egyik alkotóeleme a történteknek)?

Ha zanzásítani szeretnénk, mintha valami ilyesmi párbeszéd volna a központi eleme a történetnek: 

Pszichiáter: Ön nem az, akinek mondja magát. 

Páciens: Nem, ön nem az, akinek mondja magát. 

Pszichiáter: Nem-nem, ön nem az, akinek mondja magát. 

Páciens: Dehogyis, ön nem az, akinek mondja magát. 

Tehát a pszichiáter szemszögéből rátekintve az az élmény, hogy egy másik ember folyamatosan kétségbe vonja, sőt tagadja az én identitásom valódiságát. Ez a tagadásélmény pedig egyre nagyobb feszültséget szül, hiszen (ebből is látszik, hogy) alapvető igényünk, hogy annak (vagy legalább olyasminek) észleljenek minket, aminek mi észleljük saját magunkat (itt ismét el lehetne kanyarodni nyilvánvalóan a páciens megélésének és megsegítésének kérdésére). 

És azt hiszem, ezen a ponton el lehet lépni magától a filmtől. Hiszen ez a kérdéskör, azaz hogy miként tükröz engem vissza a környezet, egy mindennapi élményünk. A síró gyereknek, mikor azt mondják neki, hogy miért hisztizel (melyet követően a gyerek valószínűleg szégyelli magát és igyekszik a továbbiakban elrejteni az érzéseit), vagy melléülnek és megölelik. De hogyha az identitáskérdésekhez lépünk vissza, akkor gondolhatunk homoszexualitással kapcsolatos történetekre, melyekben a család által kvázi tiltás alá esett egy alapvető identitásdarab, vagy rossz szemmel nézett hobbikra (mint pl. bármilyen alkotás), mert azok haszontalanok adott esetben a szülő szerint. 

Nem biztos, hogy minden esetben a düh formájában manifesztálódik ez a megkeletkezett belső feszültség, azonban az bizonyos, hogy hatással van az illetőre, és persze helyzettől (és konkrét kérdéstől) függően nyomot hagy, pontosabban sérülést okoz benne. Például ha a filmbeli pszichiáter az összes ülésen ugyanilyen helyzettel szembesülne (és ezt váltanák ki belőle reakcióként) a mindennapjai során, elképzelhető volna elnézve ezt a filmet, hogy lassacskán beletörne.