Mikor "érik" meg valaki arra, hogy pszichológushoz menjen?

Szeretek feltenni magamnak és másoknak is olyan kérdéseket, amikről jól lehet vitatkozni. 

Jelen felvetésnél a legcélszerűbb azzal kezdeni, hogy miként határozza meg a pszichológus önmagát. Egy mentornak, aki megjelenik a kliens életében és onnantól hónapokon, éveken át állhatatosan kíséri? Vagy inkább afféle szolgáltatónak, aki a speciális helyzetben (pl. veszteség, stresszállapotok) a megfelelő eszközöket alkalmazva támogatja kezeltjét annak hatékonyabb funkcionálása érdekében? 

Bármelyikből is indulunk ki, azt hiszem a legtöbb ember személyiségfejlődésében tetten érhető valamiféle általános önismereti igény megjelenése, aminek segítségével a világot, a kapcsolatokat sokkal színesebb és szélesebb perspektívákból kívánja szemlélni az illető. Nálam ez a húszas éveim elején érkezett el, mikor is pszichológiai témájú regényeket vettem a kezembe, mélyen beléjük vonódtam és eközben e szellemi táplálék nemcsak kielégülést, hanem folyamatos meglepetéseket is okozott számomra. Jééé, nekem ez bejön? Sokakat egy krízis juttathat el idáig, még egyesek egyszerűen csak elkezdenek gondolkodni azon, hogyan is alkothatnának teljesebb egységet az akció-reakció kölcsönhatásán keresztül azzal a tökéletes világgal, amely körülveszi őket. Ehhez nem is feltétlenül kell pszichológushoz menni. Önismereti tapasztalás lehet az is, mikor a kezünkben szétolvadó hűvös hógolyó vizes tapintása örömet okoz, vagy esztétikai, esetleg önmegvalósítási szükségleteinket is kielégíthetjük a lélek rezonálásának feltérképezésekor. Ismerek olyanokat, akik nem küzdenek semmiféle súlyos problematikával, mégis járnak segítőhöz, egyszerűen csak azért, mert kíváncsiak és nyitottak az új befogadására. Innen is lehet szemlélni a kérdést. Néhány harmincas-negyvenes éveiben járó hölgy ekkor nyit ki az ezotéria felé (szerencsés esetben a színvonalosabb alkotókat követve).

De, hogy a klasszikus oldjuk meg a "problémát" nézőpontnál maradjak, látható, hogy legtöbbünk nem akkor állít be a rendelőbe, amikor valamely gubanc első jelei megmutatkoznak. Az egymással harcoló pár sem akkor keresi fel terapeutáját, mikor kezdeti különbözőségeik és "ellehetetlenülésük" felüti a fejét kapcsolatukban. Meggyőződésem, hogy bizonyos lélektani "témáknak" egyszerűen meg kell érniük ahhoz, hogy foglalkozni lehessen velük. Vannak ezek közül olyanok, melyek például csak egy párkapcsolatban kerülnek elő. Találkozom kliensekkel, akik csak később látják be, hogy, amire egykor felhívtam a figyelmüket, az valóban beigazolódott a gyakorlati életükben is és csak ilyenkor tudunk ténylegesen foglalkozni azzal, amiért valójában megkerestek.

Ez talán az egyik legnehezebb a pszichológus munkájában. Elfogadni mások fejlődését. Annak ütemét. Annak jellegzetességeit. Érezni mikor ért meg egy folyamat arra, hogy a kliens valóban képes legyen meghozni egy fontos döntést.  A legjobb az, ha ez a változás a segítői kapcsolat keretein belül zajlik, hiszen a felismeréseken kívül még valamivel gazdagodhat az ebben résztvevő személy: azzal a tudattal, hogy mi akkor sem hagytuk el, "büntettük meg", amikor ő nem úgy viselkedett, nem aszerint élt, ahogy utólag látva cselekedhetett volna. Van, mikor egy ideig nem is lehet problémafókuszúan kezelni a felmerülő szituációkat, egyes élethelyzetekben úgy érezhetjük, képtelenek vagyunk felelősséget vállalni addig, még valaki végig nem hallgatta történetünket, gyötrődésünket és nem empatizált kínjainkkal. Csak ekkor érik meg a "téma" arra, hogy kibomoljon, hogy a segített úgy tekintsen rá, mint valamire, aminek ő is aktív részese, nem csupán elszenvedője. 

Hiszem, hogy mindenki alkalmas a változásra, még az is, aki már a tizenötödik szakembert fogyasztotta el és buzgón bizonygatja, hogy képtelen "más emberré" válni. A cél nem is ez: hanem megtanulni azt, hogy segítséget kérni nem szégyen (sőt ez a fajta alázat pontosan hitelességről tanúskodik) és a pszichológus csak katalizátora, esetleg kíváncsi, szeretetteljes zsűrizője annak a mesterműnek, aminek megalkotásán egész életünkben fáradozunk.