Miképpen látjuk pocséknak önmagunkat?

Közhelyszerű, hogy nem csupán a szemével lát az ember. Hogy nem pusztán a fizikai tér befogadására van egy lencsénk, hanem mondjuk a társas közegre úgyszintén. Mondhatnánk azt, hogy egy helyzetben ahány ember annyi látószög, annyi oldala van az érmének, tulajdonképpen ahány résztvevő, annyi különböző helyzet.

Adja magát a kérdés: miért? És miképpen ez egy pársoros bejegyzés, egy egészen vékonyka szeletet ölel csak fel a nagy egészből - hogyha tortaként néznénk, az a szelet volna ez, amit a fogyókúrázó női rokon kér magának mindig a családi szülinapozásokon –, szóval a kognitív torzításokról lesz szó. A kognitív torzításokat felfoghatjuk egyféle értelmezési keretként, melyek így-úgy „segítenek” nekünk értelmezni egy adott történést. A következőkben négy gyakori – negatív - torzítást veszünk sorra.

Minden vagy semmi típusú gondolkodás. A második az első vesztes, szokták mondani azok a fanatikus apukák a sportversenyeken, akiknek a gyerekét közösen sajnálják a többiek. Nincsenek árnyalatok, fekete és fehér van, köztük meg egy rigid határvonal. Nyilván kiszúrja az ember szemét, hogy mi ezzel a gondolkozással a baj: mivel az ember nem tökéletes, így tulajdonképpen generálódni fog az elégedetlenség, a csalódás, a feszültség.

Túláltalánosítás. Miután az egyetemista szomorkásan kisétál a sikertelen szóbeli után a teremből, felhívja a barátját, és azt mondja: nekem soha nem sikerül semmi sem. Soha. Semmi. Az egyszeri esemény kudarca mint egy esernyő kinyílik, és rátelepszik a személy egész világára.

Kell típusú gondolkodás. Erősnek kell lennem, mondhatja a férfi, mikor éppenhogy szétesni volna jó neki. Pontosnak kell lenni, illedelmesnek kell lenni, satöbbi. A „kell” gyakori képzetünk, szinte mindenkinek megvannak a maga rugalmatlan szabályai, ami persze olykor frusztráló. Az említett férfi esetét ha nézzük, például egy jó adag szorongással, félelemmel, fájdalommal készteti magát az egyedüllétre.

Perszonalizáció. Az én hibám, mondja a gyerek két egymást maró szülővel a feje fölött. Az én hibám, hogy ők itt tartanak. Persze nem az ő felelőssége, pusztán az ő lencséje így töri a fényt. Érezhető, hogy efféle felelősségek felvétele milyen terhet jelenthet az egyén számára.

És persze – ahogyan említettem is – ez egy aprócska szelete a tortának. Mert lehetne azon gondolkozni, hogy oké, hogy vannak ezek, de mitől függ, hogy melyik kire lesz jellemző. Meg hogy miképp lehet kikerülni ezen torzítások csapdájából. Talán ezek a kérdések végül elvezetnek valami olyasmihez, minthogy ki is vagyok, milyen is vagyok én. Mi a részem, és mi nem a részem? Milyen is az én történetem? Mi az amit – mondjuk tudatos odafigyeléssel – tenni tudok magamért? Vagy ha elakadtam ezek kibogozásában, tudok-e segítséget kérni?