Úgyse hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg van - énekli Lovasi a Kispál és a Borz egyik legismertebb számában. És az ember, mikor hallgatja, magára ismer - talán egy pillanatra fel is szabadul közben -, hogy tényleg, én is pont az vagyok, aki nem hiszi el.
A kérdés adja magát: miért. Hogyan is alakul ki? Persze ahány élet, annyi történet, és annyi buktató. Lehetne valamiféle általános folyamatot leírni, mégis inkább egy konkrét példán keresztül vizsgáljuk most meg ezt a kérdést.
Vegyünk egy hatéves kislányt, aki olykor-olykor konfliktusba kerül - teljesen tipikus módon - az osztálytársaival. Hazamegy, elmeséli az anyukájának - és akkor itt álljunk meg.
Az anyuka ilyen-olyan okok miatt - pl. az abból való stresszből fakadóan, hogy úgy érzi, most a gyerek viselkedésén keresztül kvázi az ő szülői teljesítménye is meg lesz ítélve - úgy reagál, hogy a saját gyermekének hibáit, felelősségét keresi az adott helyzetben, ami által pedig azt tanulja meg a kislány, hogy ő a hibás.
Ebből fakadóan elveszíti azt a hitet, hogy nyugodtan hihet a saját szemének egy helyzet megítélésével kapcsolatban, kap egy afféle lencsét maga elé, ami automatikusan eltorzítja a helyzetet abba az irányba, hogy neki úgyse lehet igaza. Ez szülhet aztán mindenféle viselkedést később, ám ez a belső hit közös lesz bennük.
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása