Miért nehéz segítséget kérni?

Sokunk számára a segítségkérés nem egyszerű dolog, hanem komoly belső küzdelem. Máshoz fordulni, felfedni esendőségünk, kitárulkozni, elismerni, hogy elakadtunk, egyedül nem megy, az bizony nem egyszerű feladat. Főleg, ha úgy nőttünk fel, hogy erősnek kell lennünk, hisz teher alatt nő a pálma, vagy ha az volt a családi mottó, hogy csak a vesztesek kérnek segítséget.

Segítséget kérni annyit jelent: elismerni, hogy valami fáj, hogy nem tudunk, bírunk vagy nem akarunk mindent egyedül megoldani. Ez pedig szembemegy azzal, amit sokan gyerekkorunk óta tanulunk, hogy a gyengeséget el kell rejteni, hisz az szégyellnivaló.

Miért nehéz segítséget kérni? Az egyik ok az, hogy a segítségkérés mélyen érinti az énképünket. Aki hozzászokott ahhoz, hogy általában ő tart meg másokat, nehezen ismeri el, ha neki van szüksége támaszra. Ha gyerekkorunkban nem tanultunk meg kérni, vagy nem volt helye annak a családban, hogy kifejezzük saját szükségleteinket, akkor mindez erősíti azt, hogy nem merünk máshoz fordulni támaszért. Mert azt tanultuk, hogy így vagyunk elfogadhatóak, értékesek.

Egy másik akadály a bizonytalanságtól való félelem. Az új, ismeretlen dolgok bizony félelmetesek lehetnek, hiszen bizonytalanságot rejtenek. Mi fog történni a rendelőben, mit mondok majd, hogyan lát engem a másik? Mi van, ha óriási baj? Vagy ha annyira triviális a gondom, hogy olyasmivel nem is illenék szakemberek idejét rabolni? Az ilyen félelmek önmagukban is elegek ahhoz, hogy halogassuk az első lépést.

De hogyan lehet mégis belevágni? Ha megfordul a fejünkben, hogy talán kéne az a segítség, vizsgáljuk meg, hogy mi tart vissza, milyen érzések, gondolatok vannak bennünk. Elkezdhetünk tapogatózni, információt gyűjteni, beszélni valakivel, aki már járt szakembernél. Vagy akár írhatunk is egy számunkra szimpatikus szakembernek. Minél több az információnk, úgy csökken a bizonytalanságunk, félelmünk.