Miért más egy pszichológussal beszélgetni mint a barátainkkal?

Kicsit cinikusabb hangvételben: “Ugyan, miért fizetnék valakinek, hogy meghallgasson, amikor a barátaim ezt ingyen is megteszik?” Erre a pszichológus, vagy az, aki járt már pszichológusnál általában azt mondja, hogy persze, de az egészen más! Valóban nagyon más, hiszen ez egy egészen különleges kapcsolat az életünkben. Akinek volt már saját tapasztalata pszichoterápiában, az talán most bólogat magában, akinek azonban nem, annak nehéz lehet elképzelnie, hogy mi is ebben a különlegesség. Ezzel kapcsolatban foglaltam össze néhány gondolatot.

Barátaink azért vannak, hogy mellettünk álljanak, igazolják az érzéseinket, véleményünket. Arra számítunk, hogy a barátunk egy szakítás után nekünk ad igazat, ugyanúgy látja a helyzetet, ahogyan mi. Szoktuk mondani, hogy az igazán közeli barátainktól elvárjuk, hogy megmondják, ha valamit nem jól csináltunk, de valljuk be, ez egyáltalán nem könnyű - mondani sem, és persze hallani sem. A pszichológus viszont éppen ezt teszi, és tőle könnyebb is elfogadni, hiszen nem a barátunk. Ő alapvetően neutrális pozícióból hallgatja a történeteinket, és vigasztalás vagy helyeslés helyett rávilágít olyan szempontokra, amiket mi magunk (vagy az elfogult barátaink) nem láthatunk.

Biztosan mindenki ismeri az érzést, amikor egy baráti beszélgetésben szinte együtt mozgunk, érzelmileg együtt hullámzunk a másikkal. Vagyis olyan mértékben bevonódunk, hogy átvesszük a barátunk érzelmi állapotát (lásd a klasszikus “együtt utáljuk a barátnőm szemétláda pasiját” helyzetet). A pszichológus, amellett, hogy együtt érez a páciensével, megtart egy bizonyos érzelmi távolságot, ami ahhoz kell, hogy egy külső pozícióból tudjon rálátni a helyzetre. Ez segíti őt a terápiás gondolkodásban.

Barátaink sokszor hallgatnak minket órákon keresztül bólogatva, olykor szörnyülködve, velünk sírva-nevetve, vagy csak csendben együtt érezve, szavak nélkül is értve egymást. A pszichológus ezzel szemben kérdez. Nem azért, mert értetlenkedik, hanem mert szeretné minél pontosabban megérteni, hogy mi zajlik a páciensében. Lehet, hogy az a fél fejbiccentés neki mást jelent mint nekünk, hiszen nem ismer minket ezer éve, mint a barátaink. Másrészt, ő nem elégszik meg azzal a magyarázattal, hogy “ezek a szemét pasik ilyenek, mind átvernek”, hanem felteszi a kérdést, hogy vajon hogy is van az, hogy mindig ilyen “szemét” nős pasikkal kezdünk. Az ehhez hasonló (sokszor persze nem kellemes) kérdések segítenek abban, hogy megértsük saját belső működésünket, tudattalan motivációinkat, lélektani folyamatainkat.

Míg a barátaink általában az önigazolásban segítenek, addig a pszichológusunk tükröt tart elénk, amiben megláthatjuk valódi önmagunkat - feltéve, ha van bátorságunk belenézni. A terápiában olyan új szempontokat kaphatunk egy-egy helyzetről, ami más keretbe helyezi a dolgokat, mint a mi megszokott, már jól ismert sémáink - amik eddig mindig ugyanabba a zsákutcába vezettek...

Barátainkkal sokszor azért osztunk meg problémákat, hogy tanácsot kapjunk, kikérjük a véleményüket, amit egy barát szívesen meg is tesz. És lehet, hogy valóban jól látja a helyzetet, okosak a meglátásai, de tegyük a szívünkre a kezünket - hányszor fordult elő, hogy tényleg nem küldtük el azt a bizonyos SMS-t az expasinknak, csak azért, mert a barátnőnk azt javasolta?... (Na, ugye...) A tanács lehet hasznos, de mivel nem vagyunk a másik helyzetében, legtöbbször hatástalan. A pszichológus soha nem ad tanácsot, hiszen nem tudhatja, hogy mi lenne nekünk a legjobb. Ehelyett jól irányzott, szakmailag átgondolt kérdésekkel és megjegyzésekkel segít minket önmagunk jobb megértésében, és ezáltal abban, hogy mi magunk találjuk meg a megoldásainkat, válaszainkat a kérdéseinkre.

Mindezek fényében talán érthető, hogy a pszichoterápia nem egy hétköznapi beszélgetés, hanem mindkét fél részéről kemény munka, aminek a gyümölcseként a páciens önmagára reflektálva egy harmonikusabb, lelkileg kiegyensúlyozottabb életet élhet.