Miért fontos a sebek gyógyulásában a segítő-kliens kapcsolat?

Korszellem (persze érthető), hogy minél praktikusabb megoldásokat keresünk a pszichés nehézségekre. Előtérbe kerültek pl. a gondolatnaplózások, vagy olyan rutinok, melyektől a jólétünk javulását várjuk. Ebben az írásban egy kevésbé kézzelfogható terápiás irányzattal foglalkozom, mely a nehézségek eredőjéhez helyezi a saját gondolkodásának fókuszát: a kapcsolathoz. 

Rengeteg különféle terápiás irányzat, elképzelés létezik, melyekből néhány áttör a szakmai buborékon, és utat talál a köznyelvbe is. Ilyen mondjuk a kognitív viselkedésterápia (CBT) vagy a freudi pszichoanalízis. Az interszubkjektív (személyközi kapcsolati) irányzat nem tartozik ezek közé, mégis érdemes foglalkozni vele, mert a segítői folyamatok (tapasztalatom szerint) egyik legértékesebb kérdésével foglalkozik: a kliens-segítő viszony hatásával, mely gyakran eldönti tulajdonképpen egy folyamat kimenetelét.

Először is néhány gondolat a sérüléseik kialakulásáról. Az interszubjektív irányzat gondolkodói szerint a sérülések általánosan kapcsolatokban keletkeznek (többnyire a korai tapasztalatok alapján). Úgy vélekednek, hogy a gyermek énje kvázi szétválik jó énre (mely azon tapasztalatok lenyomatát jelenti, mikor a gondozó nyugalommal, jóváhagyással van a gyermek viselkedése felé) és rossz énre (mely pedig azon tapasztalatok lenyomata, melyek a gondozóból frusztrációt, szorongást váltanak ki). Amennyiben az utóbbi elég nagyra nő, különféle félelmeken, szorongásokon keresztül gátolni kezdi az adott személyt a saját igényeinek megélésében. 

Megnehezíti a kapcsolódásokat például. Pontosabban megnehezíti azt, hogy az adott személy tisztán lássa a vele szemközt állót. Harry Stuck Sullivan (szerintem kifejezetten találóan) egy illuzórikus másikról ír, aki a személy kapcsolódásaiban megjelenik, és aki a múlt lenyomatait (elvárásait, szabályait) hordozza magában. Azaz mikor egy új ismerőssel beszélek, nem vagyok képes őt látni, mert automatikusan beleképzelem mindazt, ahogyan velem korábban bántak. Azt képzelem, hogy ő is hasonlóan viszonyulhat hozzám, mint az anyukám/apukám, így ennek fényében értelmezem a szavait/cselekedeteit. Nyilván ehhez mérten reagálok is rá. 

És ezen a ponton kapcsolódik be a segítő-kliens kapcsolat kérdése. Két részre választanám ennek a lehetőségeit. Egyfelől lehetőség nyílik a fentebb leírt illúziók és a valóság szétválasztására. Folyamatosan vissza-visszatérően kerül hangsúly ezek átbeszélésére, megértésére, ami egyrészről hosszú távon megsegítheti a klienst a saját életében való tájékozódásban, másrészről pedig ennek mentén közelebb kerülhet akár azokhoz a múltbeli élményekhez, melyek átdolgozása szintúgy megsegítheti őt.

Másfelől (ami a segítő-kliens kapcsolat lehetőségeit illeti) mivel a tapasztalás nem áll meg gyermekkorban, lehetőség van a segítővel való kapcsolatban is olyan élményeket szerezni, melyek lenyomata a későbbiekben odakerül a megélt rosszak mellé, és segítheti meg az egyént abban, hogy képes legyen nyitni, képes legyen tenni a saját igényeiért. A közös térben való tapasztalatok mentén több elfogadással állhat a saját érzéseihez, gondolataihoz. Paradox módon ezáltal nem elveszik egyébként az önkritika, pusztán reálisabb keretek közé kerül.

Reményeim szerint sikerült néhány aspektusát felvillantanom ennek az irányzatnak, és rámutatni, hogy miért is olyan lényegesek a folyamatot tekintve. 

Kép: Antoni Tapies