Mi vagyunk a saját életünk főszereplői? - I. rész

Ki is irányítja az életünket? Mennyire vagyunk a magunk sorsának kovácsai? Hogyha nagy szavakat kívánnánk használni, kérdezhetnénk: létezik-e olyan, hogy szabad akarat? És folytatódhatna ez valamiféle (parttalan?) filozófiai gondolatsorral, ám ehelyett három írásban egy (a sématerápiából kiinduló) modellt próbálok felvázolni a belső működésünkkel kapcsolatban. 

Honnan is indulhatna egy rendes pszichológiai eszmefuttatás, ha nem a gyerekkortól? Szóval tegyük fel, hogy egy gyereknek (egyébként később a felnőtteknek is, szóval gyűjtőnevén: az embernek) öt alapvető szükséglete van: biztonságos kötődés; önállóság és kompetencia érzés; igények és érzések kifejezésének szabadsága; igény a reális keretekre és önkontroll megtanulására; valamint igény a spontaneitásra és a játékra.

Nos, azt gondolhatjuk, hogy (a szülők jószándékának ellenére is) sérülhetnek ezek az igények.  Ezen sérülések bizonyos alaphiedelmekként (nevezhetjük ezeket sémáknak) vésődnek be a gondolkodásunkba. Tulajdonképpen ezekből az alaphiedelmekből áll össze a mi (nevezzük jobb híján így) Belső Kritikusunk. Aki azt mondja, hogy „nem vagy elég...”, „úgy is tönkremegy”, „el fog hagyni”, s más negatív gondolatokat.

Ahogyan említettem azonban az embernek (ahogyan ezt nyilván tapasztaljuk) egész életében megvannak a maga igényei, szükségletei. Ezeket (illetve az érzéseinket) a Belső Gyerekünk detektálja. Ennek a BGy-nek három állapotát különböztethetjük meg: Érzékeny (az igényeire, illetve az érzéseire), Dühös, valamint Boldog.

És akkor a gyakorlat: szóval van egy (mondjuk) társas helyzet, amikor valamely igényünk (pl. kötődés) kielégülhetne. Ezt az igényt az ÉGy észleli is, ám nem tudja viselkedésbe fordítani, mert a BK a maga kemény gondolataival gátolja, bántja és elbizonytalanítja a gyereket. Persze ezzel a sok fájó mondattal valamit kezdeni kell aztán. És hogy mit? Majd a második részből...

A cikk itt folytatódik: https://pszichologuskereso.hu/blog/mi-vagyunk-sajat-eletunk-foszereploi-ii-resz