„Mi olyan jól kiegészítjük egymást.” – Hogyan értjük félre az eggyé válást a párkapcsolatban?

Eggyé válni, megtalálni a „nagy Őt” – romantikus filmek és regények garmadája énekli meg, és a szerelmes párok is erről álmodnak. A párkapcsolat egysége korántsem ábránd, ugyanakkor néhány dologról már nem esik szó a filmekben, mégpedig hogy mire van szükség ehhez a két fél részéről. Nézzük, milyen teljesség várható a párkapcsolattól, és mifélét nem nyújthat! Borbély Lilla írása.

Két fél helyett két egész

Többségünk már átélt hasonlót az életében: a szerelem fellángolása után minden határt felszámolunk, és sütkérezünk a párrá válás élményében. „Ő az, akiről mindig is álmodtam!” – hangzik el gyakran. Csodálatos élmény ezt megtapasztalni, a valódi egység azonban nem erről szól – ez csupán ízelítő abból, ami idővel létrejöhet közöttünk, ahogy a kapcsolatunk egyre magasabb szintre lép.

Mi marad le a mozivászonról? A folytatás: amikor a kezdeti eufória eltűnik, és kiábrándulunk egymásból, keresve, vajon hol hibáztunk, téves volt-e a választásunk. A kapcsolatok jelentős része ezen a ponton ér véget. Ugyanakkor a megoldás gyakran nem a pár „lecserélésében”, hanem a személyiségünk fejlesztésében, elvárásaink megdolgozásában rejlik. Az egység kialakításához előbb nekünk magunknak kell önálló egésznek lennünk.

A teljes, érett ember képes mindannak megtételére, amely nélkülözhetetlen a felnőtt élethez és kapcsolatokhoz:

• képes szeretetet kifejezni és elfogadni,
• független,
• tud önmagáról gondoskodni,
• vállalja az értékrendjét,
• kezeli a problémákat és a kudarcokat,
• felelősséget vállal,
• kibontakoztatja a saját képességeit,
• képes az önálló életre.

Ha két ilyen, önmagában is teljes életet élő személy lép egymással párkapcsolatba, jó esélyük van az egység teljessé válására. Viszont ha bármelyiknek híján vagyunk, akadályokba ütközhetünk. Ha valamelyikünk nélkülözi ezt a belső egységet, a teljesség iránti vágyát szeretné megélni, és ennek megoldását a kapcsolatban látja. A párkapcsolatnak ugyanakkor nem az a rendeltetése, hogy teljessé tegye a benne élőket. Senki nem úgy kezdi el a felnőtt életét és a párkapcsolati életét, hogy minden szempontból tökéletesen éretté vált volna, ám ha törekszünk a fejlődésre, közelebb kerülhetünk a valódi egységhez is.

Egymást gazdagítani

Ahelyett, hogy kiteljesedésünk illúzióját keresnénk a kapcsolatunkban, érdemes egy sokkal elérhetőbb célra koncentrálnunk: egymással gazdagabb formában élhetjük meg saját személyiségünk teljességét, együtt valami merőben mássá kapcsolódhatunk össze. Ha a hiányaink pótlását várjuk a társunktól, ezzel valójában romboljuk a kapcsolatot. „Remekül kiegészítjük egymást.” – vallják sokan, ám érdemes ezt közelebbről is megvizsgálni.

Ha arról van szó, hogy az egyikünk a pénzügyekben jártas, másikunk pedig az otthonteremtésben rendelkezik kvalitásokkal, ezekkel szépen gazdagíthatjuk a kapcsolatot. Ám ha ez a mondat azt jelentené, hogy egymás nélkül nem tudnánk boldogulni, megállni a helyünket a világban, akkor érdemes energiát fektetnünk önmagunk fejlesztésébe. Ellenkező esetben könnyen csúszunk bele gyermekszerepbe: gondoskodást várunk a másiktól, anyukát vagy apukát keresünk, aki biztosítja számunkra az egyensúlyt.

Nem kell ugyanakkor ugyanazokkal a képességekkel, adottságokkal rendelkeznünk, egyformán gondolkodnunk vagy mindenhez értenünk: bőven elég, ha törekszünk a fentebb felsorolt felnőtt jegyek elsajátítására. Beleadjuk a magunkét a kapcsolatba, a saját szemléletünket, képességeinket, tapasztalatainkat, és így működünk egymással partneri viszonyban. Az eltérő adottságok segíthetik a csapatmunkát is.

Hogyan csináljuk?

Sajnos az utat nem tudjuk megspórolni: nem kikerülhetjük ki a növekedés útját, és „házasodhatunk be” az érettségbe.  Milyen szempontokat követhetünk, miközben törekszünk a teljessé válás felé? A megfelelő párkapcsolati határok kialakítása fog segíteni minket ebben.

• Vállaljunk felelősséget a saját problémáinkért, és várjuk el ugyanezt a társunktól is! Az őszinteséggel és a megfelelő konfrontációval valójában azzal mozdítjuk előre a kapcsolatunkat, hogy nem támogatjuk az éretlen magatartást. A párkapcsolatban nem kell minden óhajt teljesítenünk, időnként bátran mondhatunk nemet. Saját érzéseinkért és hozzáállásunkért mi vagyunk a felelősek, például a társunk irreális elvárásai felett érzett szomorúsága és csalódottsága terhét nem kell átvállalnunk.
• Becsüljük meg a saját és a társunk értékes tulajdonságait is! Elvárhatjuk, hogy értékeljenek minket, ugyanakkor érdemes tennünk értékeink kibontakoztatásáért is. Ha csak a másikért élünk, és nem fordítunk vágyainkra és adottságainkra kellő figyelmet, az belső elégedetlenségben végződik. Érett kapcsolódásban ugyanerre inspiráljuk a másikat is.
• Kezeljük egymást két különálló, független személyként! Egyikünk sem a másik meghosszabbítása, kiterjesztése, a társunk saját érzésekkel, szükségletekkel és törekvésekkel bíró személy. Tipikus nehézség, ha például egyikünk fáradtsága miatt nem képes beszélgetni a másikkal egy hosszú nap után, azt a másik a törődés hiányaként értelmezi. Lássunk tovább annál, ahogyan ránk hat a társunk, és próbáljuk észrevenni a valódi okokat!
• Fogadjuk el a másik tapasztalatait! Fontos megértenünk, hogy a másik különböző élettapasztalatokkal rendelkezik, mint mi, melyekbe bele kell tudnunk érezni. Ez az empátia a bensőséges kapcsolatok alapja. Sok konfliktus alapja, hogy a saját megélésünkből kiindulva mindjárt rá akarunk cáfolni a másikéra, vagy egyből támadásnak vesszük, amit mond. Például lehet, hogy mi rengeteget dolgozunk, ezzel sokat téve a családért, de a másik mégis magányosnak érzi magát a kapcsolatban.
• Engedjük meg a társunknak, hogy más legyen, mint mi! Hogy eljutunk-e az egységig, nagyban függ attól, mennyire vagyunk képesek megtűrni az eltérő ízlést, véleményt, hangulatot vagy igényt a kapcsolatban. Hogyan oldjuk meg, ha egyikünk kimozdulna, de a másik otthon maradna? Mi történik, ha eltérő gyakorisággal kívánjuk az együttléteket? A válasz a különbözőségek tolerálásától függ. Jó kapcsolatban tisztelettel és értéknek kezeljük az eltéréseket, hajlandóak vagyunk egymást meghallgatni, józanul érvelni, de készek vagyunk a kompromisszumra is.
• Tartsuk tiszteletben egymás szabadságát! A szabadság előfeltétele a szeretetnek. A teljes élet egyik legfontosabb hozzávalója, hogy egyszerre tudjunk egymáshoz szorosan kötődni, de egyúttal mégis önmagunk maradni. Így nemcsak a személyiségünk, de a kapcsolatunk is képes lesz a fejlődésre. Időnként külön utakon járunk, majd megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, ennek révén pedig közelebb kerülünk egymáshoz. Gond leggyakrabban abból adódik, ha az egyik fél fenyegetést lát a külön töltött időben, vagy elhanyagolásként éli meg. Aranyszabály ugyanakkor, hogy függetlenségünk gyakorlása közben arra is ügyeljünk, hogyan hatunk a másikra.

Egyensúlyban lenni

Minden párnak meg kell találnia azt az egyensúlyt, amely a valakihez tartozás vágya és a szabadság iránti vágy között húzódik. Ha túlságosan függetlenek vagyunk, nem jöhet létre mély közelség, hiszen eltávolodunk egymástól. Ha a kapcsolatunkból hiányzik az önállóság és a függetlenség, a kapcsolatunk akkor sem tud működni, mert elveszhet a partneri szerep, a túlzott közelség pedig fullasztóan hathat.

A külön töltött idő vágyat ébreszt: hiányozni kezd a partnerünk társasága, közelsége. Az együttlét pedig teret enged az intimitásnak és a szeretetnek, ami még inkább felszabadíthat arra, hogy a saját életünket éljük. Melyhez társunk mellett ugyanúgy hozzátartoznak a barátaink, a hobbink, a munkánk és a külön töltött idő is.

Felhasznált irodalom:

Henry Cloud & John Townsend (2020). Párhatárok. Harmat Kiadó