A veszteség szó hallatán a halál jut először az ember eszébe. Ennél persze többet jelent. Szakítás, egy munka elvesztése, egy baráttól való eltávolodás. Egy életszakasznak intett búcsú.
Hogyan tovább, miképp lehet továbblépni. Hogyan megy végbe a lezárás. Öt szakaszt szokás elkülöníteni egymástól. Az első a tagadás, mely értelemszerűen a hitetlenség. Hogy ez nem történhetett meg. Ezt követi a harag. Már szembenézünk ekkor a tényekkel, tehetetlen düh lesz úrrá rajtunk. Valakit találunk, vagy legalábbis találni akarunk, aki felel ezért. Alkudozás, a sorban a harmadik. Talán. Mégiscsak. De jó volna. Mit meg nem adnék érte, hogyha. Mondjuk így kezdhetünk mondatokat magunkban. Ezt követi a depresszió fázisa. Mély szomorúság. Végeláthatatlan fájdalom. Optimális esetben a végső pont az elfogadás. Immár képesek vagyunk elfogadni a történteket. Kezdenek beforrni a sebek. Elegendő erőnk lehet ahhoz, hogy tovább lépjünk.
Mi marad a veszteség után? Hát mi. Akik lenni tudunk. Azok, akik átélték azt, amit, és - jó esetben - elfogadták a történeteket. Képesek menni előre - vagy amerre szeretnének. Nem úgy, mintha mi sem történt volna, hanem annak a személyt formáló erejével együtt.
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása