Mi kell a változáshoz? 2. rész: a konfrontáció szerepe

"Ezzel a bölcsességgel találkozunk a pszichoterapeuták általános szabályában is: E+K=F, azaz a fejlődés (F) csak akkor válik lehetségessé, ha a terapeutának sikerül összekapcsolnia az elfogadást (E) és a konfrontációt (K)." (Friedemann Schulz von Thun)

Fordítsuk figyelmünket ezúttal a képlet második felére! A konfrontáció, azaz amikor szembesítem a másikat valamivel, ami számára kellemetlen, meglepő, esetleg titkolt megnyilvánulása, működésmódja véleményem szerint ugyanolyan megértő, elfogadó hangnemben kell, hogy elhangozzon, mint támogatást, figyelmet sugárzó kommunikáció. Merthogy ez is az. Megmutatok neki valamit önmagából, amit eddig ő maga nem vett észre, vagy nem fogadott el. És aminek megítélésem szerint köze van ahhoz a témához, amivel engem megkeresett. Lehet ilyen az, hogy mit vált ki belőlem, amit mond, pl. „Ingerültséget érzek attól, ahogy bántak veled!” Vissza is kérdezhetek: „Nagyon hosszasan és részletesen meséled ezt a sztorit, mit gondolsz, miért?” Felerősíthetem egy kihallott, de ki nem fejezett érzését is: „Úgy érezted, hogy legyőztek, igaz?” Egy ilyen „kényes” megnyilvánulás után fontos megbeszélni, hogyan hatott ez rá, és megengedni, hogy kitérjen előle, ha túl erős/túl korai/vagy szerinte téves a visszajelzésem. Lehet, hogy később megérik benne az elfogadás, de az is lehet, hogy tényleg tévedtem. Muszáj beleférnie ennek a lehetőségnek is egy hiteles kapcsolatba.

Saját gyakorlatomban nem zárkózom el attól, hogy időnként javaslatokat, ötleteket is megfogalmazzak a kliensem számára. A kontextust, amikor egy ilyen javaslat elhangzik, nagyon gondosan megválasztom: előtte bíztatom őt saját ötleteinek megfogalmazására, de minimum a helyzettel kapcsolatos érzéseinek kifejezésére. Ha jó volt az előkészítés, gyakran megelőz, és kimondja, amire én gondoltam, vagy ha erre nem kerül sor, és én mégis kimondom, egyből rávágja, hogy „Pont ez járt a fejemben nekem is!” (Basszus, akkor várhattam volna még egy kicsit…”). Persze nem az a cél, hogy a klienst rávezessük a „helyes” megoldásra, hanem hogy olyan módon hangolódjunk rá, hogy számára elfogadható alternatívákat vázoljunk fel, ha erre valóban szükség van. Tapasztalataim szerint időnként jól jön egy ilyen kezdő lökés a megoldási alternatívák végiggondolásához.

A javaslatok, értelmezések felajánlásakor nagy hasznát veszem a SzomatoDráma módszerében megtanult ún. „tálca-módszernek”, melynek lényege, hogy láthatóvá, hallhatóvá teszem ötleteimet, javaslataimat a másik számára – mintha egy tálcára helyezve kínálnám őket, ahonnan kedve szerint vehet belőlük vagy sem. Udvariasan kedvet is csinálhatok neki javaslataim megfontolásához, de semmiképpen sem erőltetem ezt. Például így: „El tudod képzelni, hogy a most megfogalmazott érzéseidet valamilyen formában a főnöködnek is elmondd? Hogyan hangzanának ezek a mondatok?” Vagy egy lehetséges értelmezés felkínálásánál: „Amit most elmondtál, hogy hogyan beszéled le magad az saját vágyaidról, nagyon emlékeztet arra, amit anyukádról meséltél, aki lemondott önálló életviteléről és ambícióiról a családalapítás kedvéért. Hogy hangzik számodra mindez?”

Lehet, hogy a fent leírtak nem igazán csengenek össze a hétköznapi nyelvben használt konfrontáció-fogalommal, amelyről inkább összeütközésre, kíméletlen szembesítésre asszociálunk. Egy korábbi írásomban már kifejtettem, milyen fontosnak tartom, hogy tisztelettel bánjak a kliens működésmódjával, rá jellemző sajátos érzelmi világával, mert jó oka van annak, hogy ebben él, és csak úgy, hipp-hopp, nem lesz képes valami mást magáévá tenni, még akkor sem, ha elméletben hasznosnak tartaná azt.

Zárásképpen ismét Friedmann Schulz von Thun: Kommunikációs stílusok c. remek könyvéből idézek egy jótanácsot az önismeret rögös, ám gyümölcsöző útjára lépőknek:

„Ebben az esetben is érvényes a személyiségfejlesztés bevált elve: merj vállalkozni a játékra „idegen pályán”, de a mértékével légy óvatos, hogy meg tudj birkózni a szokatlansággal, és az ezzel járó félelem elviselhető legyen a számodra; valamint ismerd meg alaposan a gyengeségeidet, mielőtt le akarnád őket küzdeni!” (Mert lehet, hogy azok bizonyos helyzetekben erősségek is lehetnek, teszem hozzá én.)