Mi dolgunk a szorongással?

Egzisztenciális szorongás.

A szorongás a kiszolgáltatottságunkról üzen, és „ott keletkezik, ahol az ember szorítóba kerül”. Mivel zavarja a jó közérzetet, az önmagunkkal való elégedettségünket, igyekszünk azt minél inkább távol tartani magunktól. A szorongás hiánya ugyanakkor „életveszélyes” lehet. 

„A pozitivitás társadalmában élünk, amely megpróbál megszabadulni a negativitás minden formájától”, így könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a nehéz érzéseket, a fájdalmat, kétségbeesést, szorongást  a gyengeség jeleként értelmezzük, s ezeket igyekezzük leplezni vagy valamiként „optimalizálni” . Mintha örökösen „boldogulás- és teljesítményküldetésben” lennénk, ahol minden fájdalmas állapot kerülendő.

Vajon meghalljuk-e így a szorongásban a lelkiismeret hívását, s felismerjük-e jelentőségét – hogy az elszalasztott lehetőségekről üzen –, vagy nyomban a könnyebb utat, a szorongás kezelését, csillapítását választjuk? Nem lehetséges, hogy a fájdalomcsillaptásra törekedve épp a legfontosabb kérdések feltevését szalasztjuk el? Nem lehet, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy épp a szorongásban támad lehetőségünk létezésünk egészlegességének megragadására?

Felmerült-e már bennünk, hogy bár a szorongás vegetatív tüneteit a testünkben érezzük, mégis az életünkről, a „világban-benne-lenni-tudásunkról”, s talán épp otthontalanságunkról üzen?

Gondoltunk-e már arra, hogy önmagunknak tartozni bűn, a legsajátabb létlehetőségeinket elszalasztani bűn,  s talán épp ennek sejtelme nyomaszt? Önmagunknak mindaddig tartozunk, míg nem autentikus önmagunkként, hanem „akárkiként” élünk, s beleveszünk a hétköznapi konvenciók automatizmusába,  a tárgyi világba, ahol a „kéznéllévő dolgok” határoznak meg minket. Az  „akárki” sodródik, kiszolgáltatja, aláveti magát, s meghajol a konvenciók, az elvárások előtt.

Nyitottak vagyunk-e a lelkiismeret hívásának meghallására, mely épp a szorongásban tárul fel, vagy megelégszünk a fájdalomcsillapítással?

Az ember, aki  a szorongást nem engedi be világába, önmaga elől menekül; valójában nem választ, s ezzel a felelősséget elkerüli. 

Lehetne-e célunk a szorongás megélésére való képesség, annak tudatában, hogy a szorongás – mivel lehetőséget nyújt a „legsajátabb önmagunkká" válásra  – egészséges? 

Nyitottak tudunk-e lenni a nehéz érzésekre, a kellemetlenre, a fájdalomra?

„Tartós érzéstelenítéssel” ugyan elkerülhetjük a kellemetlen, nyomasztó érzéseket, de megéri-e azon az áron, hogy ezzel a valódit, az önazonosat, az autentikus létezés lehetőségét is távoltartjuk magunktól.

Léteznek olyan (kevésbé populáris) terápiás irányzatok, melyek nem egy „paradicsomi, szorongás és bűnmentes állapothoz” segítenek hozzá, hanem sokkal inkább azok elfogadásához, elviseléséhez, a velük való élnitudáshoz, s legfőképp egy méltóságteljes, autentikus létezéshez.