Mi állhat a változás útjában?

Ki ne érezte már valaha azt, hogy változtatnia "kellene" valamin - vagy változni szeretne valamiben? Egy régi rossz szokás - amit szeretnénk elhagyni, egy helyzet, amiben megrekedve érezzük magunkat és amiből jó lenne kilépni, egy új készség - amit jó volna elsajátítani... 

A változás iránti vágy természetes, mégis sokszor azt tapasztaljuk, hogy egy helyben toporgunk. Van valami, amit szeretnénk: másmilyennek lenni valamilyen aspektusunkban, mint amilyen jelenleg vagyunk – de nem megy, nehézkes, pedig figyelünk, próbálkozunk, aztán visszaesünk. 

Miért lehet ez?
Az agyunk az ismert mintázatokhoz ragaszkodik – még akkor is, ha azok nem szolgálják az érdekünket – a megszokás biztonságot ad. A komfortzóna kényelmes dolog, a változás pedig kényelmetlen. Ezért olyan könnyű visszacsúszni a régi szokásokba és olyan nehéz valódi átalakulást elérni, mert az agyunk sokszor pont a vágyott változás ellen küzd. De nemcsak a megszokás az, ami akadályoz minket – gyakran belső ellentmondások is nehezítik a dolgunkat.

A változás paradoxona
 Egyrészt ott van bennünk az igény a fejlődésre, a jobbá válásra, másrészt viszont szükségünk van arra is, hogy el tudjuk fogadni magunkat. Hogyan fogadjuk el magunkat, ha változni szeretnénk, de hogyan is tudunk változni, ha elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk? Eléggé ellentmondásosnak hangzik, nem? Ha folyamatosan elégedetlenek vagyunk azzal, ahol éppen tartunk, az kimerítő és demotiváló. Az egyébként is nehéz változást még jobban megnehezíti. „Miért nem megy már olyan jól, mint szeretnénk? Miért nem tartunk már előrébb?” Ha viszont túlságosan belenyugszunk a jelenlegi helyzetünkbe, akkor hiányozni fog a lendület a változtatáshoz. Ha olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és ezt elfogadjuk, minek is változnánk? 

Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani? 
 Egyszerre változni és elfogadni magunkat? Paradoxon egyáltalán ez – vagy az egyik szükséges a másikhoz? Az, hogy elfogadjuk magunkat és elfogadjuk ahol tartunk, de közben törekszünk a fejlődésre – esszenciális ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Ha nem fogadjuk el, hol tartunk, hogyan is tudnánk fejlődni? Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy feladjuk a változást, hanem azt, hogy nem a hiányosságaink miatti nehéz érzésekből kiindulva próbálunk fejlődni. A változás nem azt jelenti, hogy elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, hanem azt, hogy felismerjük a lehetőséget a növekedésre. A változás nem egy ellenség, ami ellen küzdünk az elfogadással – a változás alapja az elfogadás. Ilyenek vagyunk, de akár lehetnénk olyanok is (szándékosan nem jobbat írtam). Viszont kérdés, valóban megéri-e olyannak lenni? Hajlandóak vagyunk belefektetni az energiát – és átverekedni magunkat a fájdalmon, küzdeni az agyunk komfortzónába való visszavágyása ellen? 

Felületi vagy mély változás?
 A változásnak különböző szintjei vannak. A „felületi” változás, amikor csak a viselkedésünket próbáljuk megváltoztatni, de belül ugyanúgy gondolkodunk magunkról. Például elhatározzuk, hogy egészségesebben étkezünk, de belül továbbra is úgy tekintünk magunkra, mint „aki képtelen betartani a diétákat” – vagy elhatározzuk magunkat, hogy futni fogunk, de a testünk minden porcikája viszolyog már a futás gondolatától is, hiszen ki akarna ilyen unalmas sportot űzni, önszántából? Ezek azok az új szokások, amelyek gyakran nem maradnak meg tartósan. Azt hisszük, hogy akarjuk őket, de valahol még sincsenek összhangban a magunkkal alkotott képünkkel.

A „mély” változás az, amikor nemcsak a viselkedésünk, hanem az önmagunkról alkotott képünk is megváltozik. Ekkor már nem „valaki vagyok, aki próbál egészségesebben étkezni”, hanem „olyan ember vagyok, aki törődik a testével”. Itt viszont fontos, hogy az, amit szeretnénk, összhangban legyen azzal, kik vagyunk. Ha szeretnénk sportolni, de utálunk futni, nem biztos, hogy érdemes magunkra erőltetni, hogy olyan emberek legyünk, akik szeretnek futni. Lehet, hogy a konditerembe járás vagy a biciklizés lesz a mi sportunk, amikben találunk valami élvezetet. Az is lehet, hogy futni továbbra se fogunk szeretni, de valami másik aspektusát megszeretjük a futásnak. Például a legjobb barátunk szeret futni – és ehhez kötjük a vele töltött időt. Valami utálatos tevékenységből máris valami kellemesebb lesz. Az ilyen változások hosszabb távon is fennmaradnak, mert az identitásunk részévé válnak.

Hogyan tehetjük tartóssá a változást?
 Pár praktikus tipp: fontos, hogy kis lépésekben haladjunk. A drasztikus változások rövid távon motiválóak lehetnek, de hosszú távon gyakran túl nagy terhet rónak ránk. Ha egyszerre akarom újévkor a táplálkozásom, a sportolási szokásaim, a hobbijaim és a szociális életem is megváltoztatni, bizonyára bukásra ítélem magam. Viszont, ha apró, fokozatos lépésekkel haladok, a szokások könnyebben beépülnek a mindennapjainkba. Mennyivel egyszerűbb eleinte elmenni egy rövid sétára, vagy futásra, mint mindent egyszerre megváltoztatni?!

Fontos az is, hogy értsük a saját motivációnkat – Miért akarunk változni? Ha a célunk belülről fakad, nagyobb eséllyel lesz tartós, mintha külső elvárások miatt próbálkoznánk. Ha azért akarom letenni a cigarettát, mert egészségtelen, de amúgy nem hiszek benne, hogy egészségtelen, miért is tenném le? Ha példát szeretnék mutatni a gyerekemnek, vagy magamnak, ez már erősebb motiváció lehet. Szeretném aláhúzni, hogy működhetnek külső motivációk is, például le lehet a cigit társas nyomásra, közösen is tenni. Nem kell mindig mindenhez belső motiváció – de érdemes megvizsgálni, hogy belül mi olyan érzések, gondolatok vannak, amik egy irányba állnak a céllal.

Két rövid kitekintés: Egyrészt bíztatok mindenkit arra, olvasókat, klienseket egyaránt, hogy monitorozza önmagát, figyeljen a belső párbeszédére. Ha folyamatosan kritizáljuk magunkat („úgysem fog sikerülni”, „nem vagyok képes rá”), az aláássa az önbizalmunkat. Ha viszont támogatóbb belső hangot alakítunk ki („minden apró lépés számít”), az erőt adhat. Nyilván ennek a kialakítása nem egyik pillanatról a másikra történik, ahogyan a változás maga sem, ez egy összetett és energiaigényes folyamat – amiben segítségünkre lehet egy pszichológus. Másrészt, fontosnak tartom leszögezni, hogy a változás nem egy x=y egyenletesen növekedő grafikon, hanem egy hullámzó folyamat, amiben vannak jobb és nehezebb időszakok, de ez nem jelenti azt, hogy amikor jönnek a hullámvölgyek, akkor kudarcot vallottunk. Azok ugyanúgy részei a folyamatnak.

A világ körülöttünk változik – és mi is változunk vele. A kérdés csak az, hogy hagyjuk-e, hogy a külső hatások formáljanak minket, passzívan sodródunk, vagy tudatosan és aktívan, saját sorsunkat kezünkbe véve részt veszünk a saját fejlődésünkben. A változás nem könnyű, de ha megértjük a mögötte húzódó folyamatokat és elfogadjuk, hogy egyszerre lehetünk elégedettek önmagunkkal és nyitottak a fejlődésre – akkor sokkal nagyobb eséllyel érhetünk el tartós átalakulást. Ezt az utat pedig nem kell egyedül róni, egy szakember sokat segíthet. 

Ha írásom alapján úgy látja, jól tudnánk együtt működni – keressen bizalommal – és segítem Önt a változás útján.

Csizovszky Ferenc
2025.01.30