Megérzéseink és a párválasztás

Az instrukció szerint olyat keressenek, aki egy (származási) családtagjukat juttatja eszükbe, vagy beleillett volna a családjukba. Ha ez megtörtént, akkor a gyakorlat második részében a létrejött pároknak is párba kell állniuk, négy fős csoportokat alkotva, hasonló instrukciók mentén. Az érdekesség az, hogy az ezután következő beszélgetés során ki szokott derülni, hogy az egymással - döntően azért szimpátia alapján - csoportot alkotó személyek családi háttere, gyerekkora sok részletben, meglepő mértékben egyezik. Például gyakran megtalálják így egymást az egyedül neveltek, az egykék, a bohóckodók, a mindenhonnan kilógók, stb… A csupán ránézésre történő „párválasztás” során tehát olyan emberekkel kerülünk össze, akiknek hasonló gyerekkori élményeik és családi problémáik voltak. Könnyű elképzelni, hogy a valódi párválasztás esetén sem működünk másképp.

Mégis, hogyan történik ez? Az ember folyamatosan kommunikál: ha éppen nem a beszédével, akkor a testtartásával, arckifejezésével, frizurájával, öltözetével. Pont úgy tudunk beleszokni egy mozgás- vagy beszédstílusba, mint egy ruházkodásiba. Mindezekkel sokat elárulunk arról is, hogy milyen (volt) a családunk. Nehéz/tiltott volt-e bizonyos érzelmeket kifejezni, mondjuk dühöt, irigységet, lelkesedést? Mennyire kellett az embernek megválogatnia a szavait, hogy ne bántsa meg valamelyik „érzékeny” családtagját? Esetleg érdemes volt-e palástolni a szomorúságot, hogy az ember elkerülje a faggatózást? Rengeteg hasonló kérdés feltehető. Az érzelmeinket (vagy hiányukat) folyamatosan kommunikáljuk, „kiülnek az arcunkra”. Az ember mimikája pedig beleég az arcvonásaiba.

Ezeknek a jeleknek az olvasása nagyrészt tudattalanul történik, csak azt vesszük észre, hogy szimpátiát érzünk, „érteni véljük” a nekünk ismerős jeleket küldő személyt. Néha ez tudatosan is megy, könnyedén értelmezzük a beesett vállakat, a lefelé tendáló tekintetet, a nevetőráncokat, az agitált beszédet.

Itt végig tehát a kezdeti szimpátiáról van szó, és arról hogy mennyire beszéljük ugyanazt az érzelmi nyelvet, mennyire érezzük magunkat otthonosan az adott ember társaságában („már az első alkalommal úgy beszélgettünk, mint ha régi ismerősök lennénk”). Az egyik legtermészetesebben felmerülő kérdés az, hogy hasznos-e nekünk ez a belső iránytű mondjuk párkereséskor? Érdemes-e erre a megérzésre hagyatkoznunk a szerelemi életünkben? Az erre adott válasz – a hosszú távú tervezés esetén legalábbis - nagyban függ attól, hogy mennyire szeretnénk megismételni a saját származási családunkat. Tulajdonképpen egy általunk már ismert színdarab (a gyerekkorunk) egy újrafeldolgozásához castingolunk színész(eke)t magunk mellé, a másik főszerepbe. Minnél jobban tetszett tehát az eredeti darab, annál nyugodtabban hagyatkozhatunk a megérzéseinkre. És - természetesen - fordítva.