Végre megvalósítottam valamit. Elértem a kitűzött és vágyott célt. Megoldottam egy nehéz helyzetet. Felszabadultan örülhetnék. Ám szinte azonnal megjelenik a következő gondolat:
"Jó, de..."
"Lehetett volna jobban is."
"Más ezt könnyebben megcsinálta volna."
Az öröm helyét gyorsan átveszi az elégedetlenség. Van, aki azt mondja: ez motiváló, így lehet fejlődni. Valóban lehet benne hajtóerő. De ha soha semmi nem elég jó, akkor könnyen olyan érzésünk lehet, mintha egy folyamatosan távolodó célvonalat kergetnénk.
A háttérben gyakran az áll, hogy valaki korán megtanulta: az értéke a teljesítményétől függ. Hogy a dicséret, az elismerés vagy akár a figyelem akkor érkezett, amikor jól teljesített. Ilyenkor könnyen kialakulhat az a belső szabály, hogy mindig többet kell tenni, mindig tovább kell menni, nem elég, amit épp megtett.
Az is gyakori, hogy magunkat olyan emberekhez hasonlítjuk, akik éppen előttünk járnak valamiben. Azt viszont ritkán látjuk, hogy ők honnan indultak, milyen segítséget kaptak, vagy mennyi kudarc áll a sikereik mögött.
Az eredményeink értékét nem csak az mutatja meg, hogy hova jutottunk, hanem az is, hogy honnan indultunk. Milyen nehézségeket kellett leküzdenünk, milyen terheket cipeltünk közben, és mennyi erőfeszítést tettünk bele.
Mi segíthet?
Segíthet időnként tudatosan megállni egy cél elérése után, mielőtt máris a következő feladatra ugrunk. Feltenni magunknak néhány kérdést:
Mit értem el pontosan?
Mi volt ebben az én munkám?
Mi volt nehéz benne?
Mit mondanék egy barátomnak, ha ő érte volna el ugyanezt?
Fontos észrevenni és elismerni a kitartást, a tanulást és a bátorságot is, amit az út során beletettünk.
Ha pedig valaki azt érzi, hogy bármit ér el, az öröm sosem marad meg igazán, és mindig újabb teljesítményekkel próbálja bizonyítani a saját értékét, akkor érdemes lehet mélyebben is ránézni erre a működésre. Mert gyakran nem a siker hiányzik az életből, hanem az a képesség, hogy megengedjük magunknak: amit már megtettünk, az is számít.
Komment írása