„Még magamnak sem vagyok sosem elég jó” - Kegyetlen mércék

 „Mások ezt sokkal jobban csinálják.”
 „Sokkal jobban oda kéne tennem magam, hogy ne legyek ilyen béna.”
 „Más már rég előrébb tart.”

Az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal sokan élünk együtt. Ráadásul ezek nem kívülről hangzanak el, hanem belülről. Mi mondjuk saját magunknak, amikor elégedettlenek vagyunk saját teljesítményünkkel. Ezek a szavak nem feltétlenül kiabálnak, gyakran csak halkan, ám állandó háttérzajként vannak jelen. Ezek a könyörtelen mércék: belső szabályok és elvárások, amelyek folyamatosan értékelik, amit teszünk és leggyakrabban azt jelzik vissza, hogy még mindig nem elég az, amit és ahogy tettünk. Hogy ha igazán akarnánk, akkor még nagyobb erőfeszítéssel végeztük volna.

Ezek a mércék nem velünk születtek. Többnyire kapcsolati tapasztalatokból alakulnak ki, azaz abból, ahogyan gyerekként elfogadást, figyelmet, dicséretet kaptunk vagy éppen nem kaptunk. Ha azt tanultuk meg, hogy a szeretet teljesítményhez, alkalmazkodáshoz vagy hibátlansághoz kötődik, akkor ezek a feltételek idővel belső hanggá válnak. Egy olyan mércévé, amely folyamatosan figyel, számontart és értékel. A gond akkor kezdődik, amikor már nem csak irányt mutat a belső mércénk, hanem folyamatos nyomást gyakorol ránk. Ilyenkor jelenik meg a krónikus elégedetlenség, a kimerülés, az az érzés, hogy bármit érünk el, sosem elég. Gyakori tapasztalat, hogy valaki „papíron” sikeres, mégsem tudja megélni az örömöt vagy a megérkezést a kitűzött céljához.

Fontos, hogy ez a mérce eredetileg nem akart rosszat. Egykor védelmi funkciója volt, segített eligazodni, megfelelni, kapcsolatban maradni szüleinkkel, környezetünkkel. Azt üzente: „ha így csinálod, biztonságban leszel”, „ha elég jó vagy, nem veszítesz el fontos kapcsolatokat”. A probléma nem az, hogy létrejött, hanem az, hogy közben könyörtelenné vált. Nem frissül, nem veszi figyelembe a jelenlegi valóságunkat, és ritkán hagy nekünk megállást, annak megélését, hogy örüljünk az elért célnak.

A könyörtelen mércék szerepe gyakran motiválónak tűnik, de hosszú távon kimerítenek. Állandó elégedetlenséget tartanak fenn, elbizonytalanítanak, és azt az érzést keltik, hogy bármit teszünk, sosem érkezünk meg. Így nem a fejlődést szolgálják, hanem az önértékelésünk gyengítik meg.

A könyörtelen mércénkkel nem harcolni érdemes, hanem kapcsolatba lépni velük. Az első lépés a felismerés: észrevenni, mikor szólal meg, milyen „kellene” mondatokat használ, és kinek a hangjára emlékeztet. Amíg automatikusan működik, addig irányít. Amikor láthatóvá válik, már választási lehetőséget ad nekünk. A mérce elcsendesítése nem azt jelenti, hogy eltüntetjük. Inkább azt, hogy emberibbé tesszük, rugalmasságot viszünk bele. Megengedjük, hogy ne csak a hiányt, hanem az erőfeszítést, a határokat és az aktuális élethelyzetet is figyelembe vegye. Az is segíthet, ha feltesszük a kérdést magunknak: mi lenne most „elég jó”, mi arányos a jelenlegi erőforrásainkkal, és mit engednénk meg egy számunkra fontos embernek hasonló helyzetben.

A változás ott kezdődik, amikor a belső mondat nem az, hogy „nem vagy elég jó”, hanem az, hogy „most ennyire voltam képes — és ez is számít”. Amikor a mérce már nem ostor, hanem iránytű, nem kényszerít, hanem segít tájékozódni. És az is rendben van, ha ehhez valaki úgy érzi, szakember segítségét kérné.