Apu balkezesnek született. Gyerekként számomra ez természetes volt, hiszen így nőttem föl, hogy láttam: evésnél másik kezében tartja a villát és a kést, mint mi, a balkezébe fogja a csavarhúzót. Amikor iskolába indultam és írni tanultam, akkor esett le, hogy apuval valami nem teljesen stimmel. Merthogy ő is a jobb kezében fogja a tollat, mint én.
Akkor mesélte el, hogy amikor ő indult iskolába, a balkezességet nem tolerálták. Az egyik osztálytársa a bal kezében fogta a tollat, és amikor ezt a tanító meglátta, a nádpálcájával (bizony, a negyvenes években még ez bevett szokás volt…) hatalmasat rásózott a fiú kezére. Aput ez megijesztette, így azonnal a jobbjába vette át a ceruzát és úgy tanult meg írni. A tanító aztán aput azért vette elő, mert a szépírás sehogy sem ment neki…
Amikor a ’80-as években én indultam elsőbe, akkor már senkit sem ért retorzió azért, ha balkézzel írt. Legfeljebb a padban helyet cseréltünk, hogy az én jobbkezem ne ütközzön írás közben a balkezes társam baljával. Jó volt azt tudni, hogy már apunak sem kellene titkolnia, melyik kézzel is ír, nem otthon a négy fal között kellene már védelmet keresnie. Mai szemmel nézve elképesztő, hogy valakit azért bántott egy tanár, mert nem a jobb kezével írt. Senkit sem zavart vele, senkinek sem ártott, csupán az akkor normálisnak és elfogadottnak kikiáltott követelménynek nem felelt meg.
Hogy milyennek születünk, arról nem tehetünk: barna, kék, fekete, szürke vagy zöldszeműek vagyunk, alacsonyak vagy magasak. A világ sokszínű és mindenkinek jut benne hely. Ez így van jól.
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása