Maró gúny: a támadásba lendült védekezés

Azt hiszem, a gúnyra gyakran úgy tekintünk, mint egy veszekedésben választható fegyvernem. Valakitől testidegen, valaki viszont precízen élezi meg a mondatokat, hogy azok aztán húsba vágjanak, mondhatjuk tehát, hogy a gúny terén profi. Edward Albee jelenleg a Centrál színházban látható Nem félünk a farkastól c. drámája tökéletes alapot nyújt, hogy a gúny felszínét elkezdjük megkapargatni, és olyan kérdésekre keressük a választ közben, minthogy mit ad a gúny, s talán még fontosabb: mit vesz el. 

Az alapfelállás egyszerű: két házaspár együtt tölt egy estét. A házigazdák Martha (Básti Juli) és George (Rudolf Péter), fiatalabb vendégeik pedig Honey (Pálfi Kata) és Nick (Schmied Zoltán). Bár minden karakterben érdekes volna elmélyedni, a következő bekezdések most Marthaval foglalkoznak, különösképpen azzal, hogy mit találunk az ő sorozatos gúnyolódásai mögött. 

Mert Martha tulajdonképpen az egész estén átívelően sorozza George-ot egészen frappáns, ám maróan gúnyos megjegyzéseivel (aki időnként visszalő a maga cinizmusával, egyszer-kétszer pedig elszakad nála a cérna). Amivel csak lehet, provokálja őt, s ezzel tulajdonképpen - legalábbis a felszínen - kelt egy olyan érzetet, hogy ő dominál. Hogy ő az erősebb, aki ennélfogva ezt megengedheti magának. Akit valójában nem is érdekel George (rámászik például a szeme előtt Nickre), aki felé tulajdonképpen ő gyakorol kegyet azzal, hogy elviseli minden lúzerségével együtt (pl. hogy nem futotta be azt a karriert az egyetemen, amit  reméltek). 

Ezt a képet szinte az egész estén (és gondolhatjuk: az egész életén) keresztül képes tartani Martha (nem is gondolnám, hogy ez tudatos tartás volna). Alig kapunk bármiféle betekintést a belső világába, tulajdonképpen precíz takarásban van tartva (önmagam elől). Az hogy mégiscsak vannak sötétek odabent, azért biztos (azon túl, hogy következtethetünk rá a maga folyamatosan harcot vívó stílusából), mert egyszer-egyszer (pl. a végső jelenet kitárulkozásában, vagy az Istenként tisztelt  - és nyilván hasonlóan elérhetetlen - apuka emlegetésében) felsejlik előttünk. 

És ha innen tekintünk rá, azaz hogy Martha folyamatosan a maga sérüléseit hordozza (és dolgozza), rögtön látszik ő inkább egy sértett kicsi lánynak. Akit bántottak, aki nagyon magányos, aki nagyon fél beengedni a maga világába őszintén bárkit, s aki eközben önkéntelenül is ragaszkodni kezd mondjuk a férjéhez, George-hoz. És aki ezáltal a ragaszkodás (függés?) által kiszolgáltatottjává lesz a másiknak, így pedig pont az történik, amitől a legjobban fél. Talán ezen a pontos válik érthetővé a gúny is, ami ebből a kétségbeesésből születik, mint egyféle kapálózás a víz felett maradásért. A gúny ellök, azaz hatástalanít. 

És itt érünk el ahhoz a kérdéshez, hogy mit vesz el a gúny. Pontosan a lehetséges hatást. Nem pusztán a kiszolgáltatottság félelmét hessegeti el, hanem annak a lehetőségét is, hogy mikor kiszolgáltatom magam a másiknak, ő méltányos lesz velem, és én megtapasztalhatom a méltányosságot. A közelség melegét, biztonságot a másik mellett.

Persze szép volna, ha ez ennyire egyszerű döntés volna az egész, ám nyilvánvalóan nem az. Olyan mértékű félelem (és eltolási vágy) alakulhat ki az emberben, amit egyedül iszonyatosan nehéznek látszik meghaladni.  Mikor azonban ez megfogalmazhatóvá válik, vagy pl. magamra ismerek Marthaban a darab megtekintése közben, akkor van egy olyan lehetőségem, hogy ezzel tudatosan kezdek valamit, nem egyedül, hanem mondjuk segítséget kérve. 

Fotó: Horváth Judit