Magunk mögött hagyni a bűntudatot, hogy továbbléphessünk – Bűntudat, állandósult bűntudat II. rész

Ahhoz, hogy változtassunk, meg kell értenünk a bűntudatunk és ezzel kapcsolatos vélekedéseink eredetét. Gondoljunk bele, hogy az mikor alakulhatott ki, és milyen célt szolgált! Vizsgáljuk meg, hogy még most is valóban minket szolgál-e, vagy olyan meggyőződések működtetik, melyek a továbblépésünket gátolják! Figyeljük meg, hogy milyen belső szabályt szegtünk meg, amit éppen azért állítottunk fel, hogy elkerüljük a bűntudat és szégyen nyomasztó érzését! Ez a szabály valóban működőképes a mindennapokban? Hogyan alakítsam át a belső szabályaimat úgy, hogy azok ne roppantsanak össze és kevésbé érezzem magam bűnösnek?

A szándék és elhatározás most is az alapvető lépéseink egyike – hogy hajlandóak vagyunk megválni a bűntudattól, és lecserélni az olyan meggyőződéseinket, melyek szerint büntetést és szenvedést érdemlünk, illetve nem érdemeljük meg a szeretetet. Az új meggyőződéseink érdekében olyan gondolatokat kell őszintén magunkévá tennünk, miszerint érdemesek vagyunk a boldogságra és a szeretetre.

A bűntudattól való megszabadulás nem egyenlő a felelősség megtagadásával. Fontos tisztázni, hogy a felelősségvállalás a tudomásulvételt és a megértést vonja magaután – hogy a jövőben másként gondolkodhassunk és cselekedhessünk –, nem pedig a bűnösség és szégyenérzet vállalását.

Igyekezzünk a múltat tisztázni! Valóban meg volt-e a megfelelő tudásunk és képességünk ahhoz, hogy másként  viselkedjünk vagy cselekedjünk? Gyakori, hogy felnőttként is bűnösnek tartjuk gyermekkori énünket, holott az a gyermek a múltban még nem rendelkezett kellő tudással és egy felnőtt ítélőképességével ahhoz, hogy másként reagáljon.
 
Használjuk a jövőben a múlt megértéséből adódó tudásunkat, hogy új szándékot fogalmazhassunk meg! Például, ha úgy érezzük, hibát követünk is el, az új szándékunk az lehet, hogy a helyzetben, illetve az élményben elrejtett tanulságra figyelünk. Tekinthetünk a hibákra úgy is mint leckékre, melyek tanulságot hordoznak.  

Foglalkozzunk az önmagunk feletti ítélkezéssel, és kérdőjelezzük meg azt! Vajon mást elítélnénk ugyanazokért a dolgokért, amiért saját magunkat? Jogosak az ítéleteink? Az ítéletekről általánosságban elmondható, hogy rendkívül korlátoznak minket, nem csak a béke megélésében hanem más megtapasztalásainkban is. Ha ráeszmélünk, hogy milyen ártalmas az ítélkezés – és erre rendszeresen emlékeztetjük  is magunkat –, egyre inkább hajlandóak leszünk megválni tőlük.

Ha a bűntudatra úgy tekintünk mint önbántásra,  akkor az általa okozott szenvedést az önmagunk irányába tanúsított szeretettel és elfogadással – törődéssel – tudjuk enyhíteni. Őszintén szeretni és  igazán elfogadni magunkat akkor tudjuk, ha képesek vagyunk magunknak megbocsátani.

Az önmagunknak való őszinte megbocsátás lehet számunkra az egyik legnehezebb feladat, de ehhez is találunk néhány olyan gondolatot, ami támogatni fog. Gondoljunk bele, hogy talán a lehető legjobb döntést hoztuk az egykori nézőpontunkból, a rendelkezésünkre álló információk alapján, még akkor is, ha jelenlegi tudásunk már mást diktálna. Hogyan is választhattunk volna olyan lehetőségek közül, melyek még nem álltak a rendelkezésünkre? A jelenlegi, szélesebb látókörönk alapján könnyű megítélni a múltbeli énünket, csak éppen nem igazságos.

A múltbeli önmagunkkal való békekötéssel olyan békjótól szabadulhatunk meg, mely a boldogulásunk irányába tett előrelépésünket gátolja. A megbocsátással valójában elengedem azt ami visszatart, hogy abba  az irányba haladhassak tovább, melyet a mostani tudásom birtokában vagyok képes választani.