Magunk alatt lenni

Mikor magunk alatt vagyunk, tegyük fel a kérdést: mi az ami elveszett? 
Talán nem tudatosul azonnal a veszteségünk, és azt sem tudjuk, hogy ez a veszteség a tegnaphoz, a múlt héthez, vagy korábbi időkhöz kapcsolódik.
A mindennapok eseményei - egy hely(zet), egy találkozás - könnyen megidézhetik veszteségeinket.
Veszteségünk nem mindigi kézzel fogható, nem egyértelműen realizálható. Előfordulhat, hogy az elköteleződésünket veszítettük el valami iránt, ami korábban fontos volt. Meglehet, hogy valamit nem vettünk komolyan, hogy nem köteleződtünk el valami mellett, vagy nem választottunk álmot, célt, irányt. Egykor talán nem éltünk a lehetőséggel, ami mégegyszer ugyanúgy már nem adatik meg. Nyomasztó lehet ráeszmélni, hogy nem vettük komolyan saját magunkat, az álmainkat, hogy elvétettük önmagunkat. 
Életünk minden pillanatában választunk. A nem választással is választunk, méghozzá azt, hogy nem élünk a szabadságunkkal. Ez a szabadság persze sohasem abszolút, mivel a létlehetőségeink mellett korlátaink is vannak, és a szabadságunk tulajdonképpen abban ál, hogy ezt felismerve, ehhez képest valósítjuk meg a lehető legautentikusabb önmagunkat. Nem az visz félre, hogy egy bizonyos hivatást, vagy egy adott partnert választunk, hanem az, hogy ezeket a választásokat valami külsődleges elgondolás alapján hozzuk meg, és nem saját magunk szerint. Könnyen elsodróthatunk, és erre akkor derülhet fény, amikor elakadunk, mikor magunk alatt vagyunk.
Lépjünk hátra és töltsünk el időt azzal, hogy elmerengjünk ezen. Kapcsoljuk ki a körülöttünk lévő zajt, és tegyük fel a kérdést, hogy mi veszett el, illetve milyen választások sora vezethet önmagunkhoz? 
A múltat ugyan nem tudjuk visszahozni, de a múltbéli szituációkban rejlő értékek a jelenben is fellelhetők, talán más formában, más emberekkel kapcsolatosan. Az értékek nem tudnak elveszni.
A nyomott hangulattal, a veszteség érzéssel dolgunk van, fontos, hogy komolyan vegyük. A tartósan fennálló negatív érzések a kétségbeesés intenzív érzéséig fokozódhatnak. Ne szalasszuk el a bennük rejlő lehetőséget, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz.
A szorongás ugyan megterhelő, mégis egy olyan állapot, ami képes felrázni a hétköznapokba való belemerülésből. Ha a szorongást nem engedjük be világunkba, elmenekülünk önmagunk elől.
Lehetne-e célunk a szorongás megélésére való képesség, annak tudatában, hogy az lehetőséget nyújt a „legsajátabb önmagunkká" válásra? Nyitottak tudunk-e lenni a nehéz érzésekre, a kellemetlenre, a fájdalomra? „Tartós érzéstelenítéssel” ugyan elkerülhetjük a kellemetlen, nyomasztó érzéseket, de megéri-e azon az áron, hogy ezzel az önazonos, autentikus létezés lehetőségét is távoltartjuk magunktól.