A logoterápia és egzisztenciaanalízis helye a pszichoterápiák között

Viktor Emil Frankl szerint minden kornak megvan a maga „divatos" neurózisa, és a mai kor emberét – aki már megtapasztalhatta a jólétet – az értelmetlenség, üresség és kiszolgáltatottság érzése kísérti. Mire megyünk a világ javaival, ha közben úgy érezzük, hogy életünk semmilyen értelembe nem ágyazódik be, hogy végcél nélkül járjuk utunkat? A logoterápia és egzisztenciaanalízis éppen ezekre kíván reagálni.

A harmadik bécsi pszichoterápiás iskolának is szokták nevezni, ahol Sigmund Freud pszichoanalízise számít az elsőnek, míg Alfred Adler individuálpszichológiája a második iskolának. Ha röviden (a teljesség igénye nélkül) kellene összefoglalunk, hogy miben áll ezeknek az irányzatoknak a lényege, akkor azt mondhatnánk, hogy a pszichoanalízis az ember „élvezet akarására”, az individuálpszichológia a „hatalom akarására”, míg a logoterápia az „értelem akarására” fókuszál. Ezek pusztán súlypontoknak tekinthetők, ám mélyen áthatják az egyes irányzatok emberképét. Freud elméletei az ösztönéletre és az ösztönök elfojtásával kapcsolatos lelki zavarokra összpontosított. Adler az individuumot a szociális környezetéhez való viszonyában vizsgálta, és azt, hogy az ember miként kompenzálja kisebbségi érzését. Frankl mindenekelőtt úgy látta az embert, aki életében értelemre törekszik, és ha értelemakarása frusztrálódik, akkor megbetegszik.

Egy másik besorolás szerint az egzisztenciális irányultságú logoterápia a harmadik erőhöz tartozik az irányzatok között. Ez esetben is a pszichoanalízist tekintik az elsőnek, ám ebben a besorolásban a viselkedésterápia a második, ami a kondicionálási és tanulási mechanizmusokra, vagyis az ember reakcióira összpontosít. A logoterápia az előző irányultságokkal szemben – melyek meglehetősen determinált emberképet képviselnek –, éppen az ember szabad akaratát veszi célba.

A logoterápiát ugyan a humanisztikus irányzatok közé sorolják, azoktól azonban egy jelentős ponton eltér, mégpedig abban, hogy a logoterápiában nem az önmegvalósítást tekintjük az emberi létezés legmagasabb céljának, hanem az önmeghaladást (öntranszcendencia). „Az ember végső soron csak olyan mértékben valósíthatja meg önmagát, amilyen mértékben értelmet teljesít be ….”. Az önmegvalósítás az értelemmegvalósítás mellékhatásaként következik be éppen azáltal, hogy az emberi egzisztencia képes önmagát meghaladni.

A logoterápia értelemközpontú terápiát jelent, ám itt az értelem nem az intellektuális és kognitív képességeket jelöli, hanem azt a tapasztalatot, mely abból ered, hogy az életvilág történései feladatokat támasztanak számunkra – ezekre igyekszünk értelmesen válaszolni illetve bennük az értelemlehetőséget megtalálni.
Az egzisztencia az ember sajátos létezésére, a Frankl által kidolgozott emberképre utal. Frankl háromdimenziósként fejti ki az emberi létet, ami szomatikus, pszichikai és szellemi síkon valósul meg. Ezek a dimenziók átjárják egymást és az emberi lét minden pontján összetalálkoznak. Az ember szomatikus síkjához rendelhető a testi jelenségek köre, míg a pszichikai sík foglalja magába a lelki jelenségeinket – a közérzetünket, hangoltságunkat, érzéseinket, ösztöneinket, indulatainkat – , az intellektuális képességeinket valamint elsajátított viselkedésmintáinkat.  Ami a szellemi síkhoz tartozik, azt hívja Frankl „ős emberinek”, ez pedig a szomatikus és pszichikai korlátozottságunkkal szembeni szabad állásfoglalásunk. Ide tartoznak még az önálló akarati döntéseink, a művészi érdeklődésünk, a teremtő alkotásunk, a vallásos és etikai érzékünk, a lelkiismeret és a feltétlen szeretet. A szellemi síknak a megléte tesz sajátosan emberivé minket –  ez a puszta létezéssel elégedetlen dimenzió, ami a szakadatlan kérdésfeltevéseink, keresésünk motorja. (Frankl tehát az ember szellemiségén nem a gondolkodási képességeit érti.)

A logoterápia alapvetően abban tér el más pszichoterápiás iskoláktól, hogy a szellemiből indul ki és a szellemire irányul, míg más pszichoterápiás irányzatok az ember pszichikai dimenziójára irányítják figyelmüket. Ezek eredményeit a logoterápia semmiképp nem vonja kétségbe, de a kétdimenziós emberképet hiányosnak tartja. Frankl tulajdonképpen beemelte a pszichoterápiába az emberi lét sajátosan humán aspektusát, mert ami a legemberibb az emberben az éppen a veleszületett értelem utáni vágya.

A logoterápia és egzisztenciaanalízis annak is igyekszik utánajárni, hogy az ember szellemi dimenziója miként használható gyógyászati céllal a másik két dimenzió segítésére. Kutatási célként tűzi ki például, hogy kiderítse mennyiben mozgósíthatók a szellemi erők az emberben, nemcsak a szellemi frusztrációk megszüntetésére, hanem a pszichikai zavarok korrekciójára és a (pszicho)szomatikus fájdalmak enyhítésére is.