Krízis és személyiségfejlődés: A lélektani krízisben rejlő lehetőség

A krízisben rejlik-e bármi egyéb a szenvedésen kívül az ember számára?

Viktor E. Frankl szerint igen, ugyanis az ember a szenvedés-képessége révén képes létében értelmet felfedezni, a krízisben pedig ott a lehetőség egy mélyebb értelem megtalálására. Az egzisztenciális terápiákban ennek a mélységnek a kérdése kap különös hangsúlyt.
A lélektani krízisben a létezésünk alapkonfliktusaival szembesülhetünk, ezek: a halál (és elkerülhetetlensége), a szabadság kérdése, az elszigeteltség, és értelem-/jelentésnélküliség.

Azzal, hogy egzisztenciális megközelítésben új nézőpontok tárulnak fel, lehetőségünk nyílik mélységeiben tekinteni önmagunkra. ,,Bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt” – mondja Yalom. Az élet végességével és a halál elkerülhetetlenségével való szembesülés hozzásegíti az egyént a „létfelejtés” állapotból a „felfedő-lét” (tudatos lét) állapotába való átváltáshoz. A halál így lesz kényszerítő körülménnyé, szorongató határhelyzetté. Ilyen határhelyzetté válhat bármely szituáció, ami kizökkenti az egyént a hétköznapokból és szembesíti léte végső kérdéseivel.

A krízishelyzetek arra kényszerítenek tehát, hogy kilépjünk a korábbi jelentések meghatározta univerzumból, és megváltoztassuk életstratégiáinkat, hogy képessé váljunk túljutni a számunkra megtapasztalható világon. A túljutás, vagy transzcendálás képessége abban áll, hogy nyitottá válunk arra, ami rajtunk túlmutat – ez a nyitottság tesz képessé, hogy átlássam létlehetőségeimet és az élet adta feladataimat.

A mindennapok rutinja az a létezést elfelejtő állapot, melyet áthat a tompultság. Az egyén elmerülve a tárgyi világban, életét hagyja kezeközül kicsúszni, és önmagát elveszti. Ám az ember megválaszthatja viszonyulását jelenlétéhez és ezt a krízis ki is kényszeríti. Két létállapot határán állva az ember először szembesül igazán léte miatti felelősségével, és  a menekülés helyett önmagát választva felvállalja létét. Ez a ,,felfedő-lét" lényege, ami a létezést tudatosító állapot, melyben az egyén létét megragadva, autentikusan él.

Az ember a világhoz és önmagához állandóan viszonyul valamiként – folyamatosan kérdez és válaszol. Fejlődése abban áll, hogy milyen mélységekig hatol ebben a szakadatlan kérdezésben és válaszadásban.
A lélektani krízis megteremti a kontextust a személyiség mélyebb struktúráiban rejlő erőteljes tartalmak – kogníciók és emóciók – hozzáférhetővé válásához, s mégha ezek problémaként is merülnek fel, az egyént önkérdezésre és önmegértésre késztetik: hogy mit gondol a világról, az emberről, önmagáról. A krízishelyzetben éppen a mérhetetlen értelmetlenség érzésével és jelentésnélküliséggel szembesülve merül fel benne a megértés vágya, ami keresésre, és egyre mélyebbre hatoló kérdések feltevésére indítja. Így válhat a krízis a személyiség fejlődésének újabb állomásává.