A kapcsolataink tükrében: Mi mindent hozunk magunkkal gyermekkorunkból?

Sokszor nem ott kezdődnek a párkapcsolati nehézségeink, ahol gondolnánk. Nem az első veszekedésnél, nem a rossz választásoknál, hanem jóval korábban, gyerekkorunkban.

Amikor egy gyerek olyan közegben nő fel, ahol a szülők hol így, hol úgy reagálnak, egyszer megengedőek, máskor szigorúak, akkor nem szabályokat tanul meg, hanem bizonytalanságot. Azt, hogy nem lehet előre tudni, mi fog történni. Felnőttként ebből gyakran egy furcsa kettősség lesz. Vágyik a stabil, biztonságos kapcsolatra, mégis nehezen hiszi el, hogy az tényleg létezhet, ezért képesek lehetnek túlzottan aggodalmaskodni és gyakran ellenőrizni a partnerüket, hogy biztosak legyenek a kapcsolat biztonságában (még akkor is ha talán nem kellene).

Van, aki nem a bizonytalanságot, hanem a túlzott kontrollt hozza magával. Ahol gyerekként minden lépés meg volt mondva, ott nem nagyon maradt tér arra, hogy kialakuljon az „én mit szeretnék” érzése. Az ilyen emberek gyakran alárendelik magukat a partnerük akaratának és nehezen állnak ki a saját szükségleteikért és vágyaikért. Félelem töltheti el őket a döntéshozatalban és hajlamosak lehetnek passzívan részt venni a kapcsolatokban. A saját igények kimondása pedig nemhogy nehéz, hanem sokszor ijesztő. 

Mások túl korán tanulják meg, milyen az, amikor nem lehet gyereknek lenni. Ha egy szülő függőséggel küzd, a szerepek könnyen felborulnak és a gyerekből lesz a gondoskodó. Figyel, alkalmazkodik, megold. Ez a minta pedig sokszor elkíséri felnőttként is olyan partnereket talál meg, akiket „meg lehet menteni”, akik mellett újra megélhetik, hogy ő a gondoskodó. Csakhogy közben saját magáról feledkezik meg és ez könnyen vezethet egyoldalú kapcsolatokhoz, ahol a saját szükségleteiket háttérbe szorítják.

A folyamatos konfliktusokkal teli otthon egy másik lenyomatot hagy. Ha a veszekedés a mindennapok része, a biztonságérzet lassan eltűnik. Felnőttként ebből két véglet születik, valaki inkább mindent elkerül, csak ne legyen vita, míg más szinte azonnal hevesen reagál minden apróságra. Mindkettő mögött ugyanaz van, a félelem attól, hogy egy konfliktus mindent tönkretesz.

És ott van az érzelmi hiány is. Amikor egy gyerek nem kap visszajelzést, megértést, megtartást, akkor megtanulja, hogy egyedül kell megoldania a dolgokat. Ez kívülről erőnek tűnhet, belül viszont gyakran bizonytalanság marad utána. Felnőttként ez könnyen alacsony önértékelésben jelenik meg és abban az állandó igényben, hogy valaki végre megerősítse, hogy elég jó.

A közös ezekben nem az, hogy „valami baj van velünk”. Hanem az, hogy mintákat hozunk magunkkal. Olyanokat, amik valaha segítettek túlélni egy helyzetet, csak ma már nem biztos, hogy működnek. Ezekena mintákon viszont lehet változtatni.