Kapaszkodók a gyászban

Ami megtart

A gyászban sokszor nem egyszerűen valakit vagy valamit veszítünk el. A veszteséggel együtt azok a belső és külső struktúrák is meginoghatnak, amelyek között addig értelmezhető volt a világ. És ilyenkor az üresség nem feltétlenül valami, amit azonnal be kell tölteni. Lehet, hogy először meg kell tanulnunk benne létezni.

Amikor a korábbi kapaszkodók eltűnnek, egészen elemi szintre kerülünk vissza. Éppen ezért talán az olyan elemi dolgok válnak a legkézenfekvőbbé, mint a lélegzet vagy az idő ritmusa, a nappalok és éjszakák váltakozása.

Ezek olyan horgonyt jelenthetnek, amelyek nem állítják meg a hullámzást, mégis kapcsolatot teremtenek valami szilárddal.

A gyászban talán éppen erre van szükségünk: valamire, amihez akkor is vissza tudunk térni, amikor minden más bizonytalanná válik. Nem arra, hogy ne fájjon, és arra sem, hogy visszatérjünk a korábbi állapotunkba.

És ennek a legelemibb formája valóban a lélegzet.

Nem kell eldöntenünk, merre tartunk. A test egyelőre tudja, mit kell tennie. A lélegzet pedig különös határterület: egyszerre autonóm és részben tudatosan követhető. Valami, amit nem mi találtunk ki, mégis kapcsolatba léphetünk vele.

A ritmus újrafelfedezése

Nemcsak a dolgok tartanak meg bennünket, hanem a visszatérésük is. Az, hogy a nappal után jön az éjszaka, az éjszaka után a reggel. A belégzés után a kilégzés, a tél után a tavasz.

Ezek a jelenségek nem ígérik, hogy minden ugyanolyan lesz, mint korábban. A ritmus ugyanis nem az állandóságot jelenti. Éppen ellenkezőleg: formát ad a változásnak.

A gyászban talán azért olyan félelmetes az üresség, mert úgy érezzük, nincs többé semmi, ami keretet adna annak, ami történik. A ritmus viszont akkor is jelen lehet, amikor az értelem még nincs.

Lehet, hogy ma csak annyi történik, hogy felkelünk, iszunk egy pohár vizet, kimegyünk a levegőre és lélegzünk. Majd este besötétedik, reggel pedig világos lesz.

Nem kell még tudnunk, mit jelent számunkra mindez. Elég lehet egyelőre részt venni benne.

Hogy mi tart meg a gyászban? Talán erre szükségtelen végleges választ adni. Lehet, hogy elegendő az egyre kisebb dolgok felé haladni.

Amikor már nem tart meg az élet nagy története → talán megtart a kapcsolat → amikor az sem → egy ember jelenléte → amikor az sem → a test → a lélegzet → a ritmus.

A gyász mélyén nehéz egy új bizonyosságot találnunk, mégis felfedezhetjük azokat a legősibb rétegeket, amelyek akkor is működnek, amikor a korábbi bizonyosságaink már nem.

Az üresség nem csak a hiány tere. Hanem egy olyan köztes tér, ahol a régi kapaszkodók már nem tartanak, az újak pedig még nem alakultak ki.

Ebben a köztes térben néha tényleg csak ennyit tudunk: lélegezni.

Talán éppen ezért olyan találó a horgony szó. Nem azt jelenti, hogy partra érkeztünk. Csak azt, hogy van valami, amihez visszakapcsolódhatunk, miközben körülöttünk továbbra is hullámzik a világ.