Jó? Rossz? Vagy csak… ilyen?

Egyszerű válasz erre kérdésre nincs. Az önismeret mindenképpen fontos, de nem elegendő. Mert hiába ismerem azt, hogy mi történt velem, illetve ki milyen hatással volt rám, attól még nem fogom tudni egyből megváltoztatni a jelen viselkedésemet és érzelmeimet. A történteket az alapvető szubjektív nézőpontom és értékelésem átszínezi. Nem az az igazán lényeges tehát, ami történt, hanem az, hogy hogyan érzek azzal kapcsolatban.

Ugyanakkor az érzelmek és az értékeink folyamatosan alakulnak, még a jelenben is.

Az, hogy számomra mi elfogadható és mi nem, az emberi faj evolúciós preferenciáitól, a neveléstől és a személyes tapasztalatoktól függ. Hívjuk ezeket most közösen a múltnak, még ha ebben némi leegyszerűsítés is van.

A múlt tehát meghatározza azt, milyennek tapasztaljuk meg a jelenben a szégyent, a kudarcot, a tehetetlenséget, de akár a szexet vagy az éhséget is. Minden pillanatban az adott helyzethez illeszt az agyunk egy értékelést, és ha elég jelentős a szituáció, akkor érzelmet is. Ezt ráadásul néhány kulcsinger alapján el is fogja végezni, hiszen a túlélésünk és a jó szociális illeszkedésünk is nagymértékben függ a gyorsaságtól. Ez az elnagyolás mondanom sem kell, rengeteg baj forrása, azonban ettől most tekintsünk el.

Eddig tehát elég egyszerű, és egyértelmű a képlet: szituáció, szituáció értékelése, érzelem.

Azonban a megjelenő érzelmek sem teljesen magától értetődőek. Az érzelmeinkhez is viszonyulunk valahogyan. Mert ha egy helyzetben például kiszolgáltatottságot érzünk, magát ezt a kiszolgáltatott érzést is megítéli az agyunk. Nem mindenki számára ugyanazt jelenti; lehet kellemetlen, szorongató érzés, de épp úgy lehet felszabadító, ismerős is.

(Most emelkedjünk felül azon a végtelen spirálon, amibe belecsúszhatunk, ha elgondolkodunk azon, valójában bármilyen szót olvasunk is ebben a cikkben, azt mind megítéljük. Még a megítél szót is.)

Vagyis a helyzet inkább így néz ki: szituáció, szituáció értékelése, érzelem, érzelem értékelése.

Visszatérve, tehát hiába van jelentős mennyiségű önismeretünk, a viselkedésünkre és gondolkodásunkra talált összefüggések is tele lesznek értékítéletekkel. Az, hogy ez miért lehet gond, mindjárt kiderül. Előtte azonban nézzük meg, mit is kapunk az önismeret során.

Általában a rövid és tömör önismereti összefüggés, amit találunk a következő lesz: egy (vagy több hasonló) kellemetlen esemény hatására kialakult bennem egy szokás (ez lehet ismétlődő érzelmi reakció), ami most szenvedést okoz nekem vagy a környezetem számára.

Ha ezt a képletet elég sokszor helyettesítjük be mindig más tényezőkkel, akkor eljutunk odáig, amire azt mondhatjuk, szerteágazó önismeretünk van.

És itt el is jutunk egy redundáns körhöz, ami magyarázatot adhat arra is, miért van az, hogy az önismeret egy életre szóló munka. Ugyanis az önismereti munka során előkerülnek emlékek a múltból, amelyeket nem tudunk azzal a szemmel látni, amilyenek mondjuk 8 évesen voltunk. Felnőttként látjuk az emléket, és a személyiségünk színeivel fogjuk átfesteni ezt az emléket is. Megítéljük őket az értékeink alapján.

Így előfordulhat, hogy egy semlegesnek hitt emlék hirtelen jelentőséget kap, mert felnőtt fejjel jobban értjük (legalábbis ezt hisszük), hogy mi is történt valójában. Ez így hatással lesz a személyiségünkre, mert új összefüggéseket látunk meg, és ezeket belsővé tesszük. Ezek az apró változások azonban újabb emlékeket fognak más megvilágításba helyezni, és ez így folytatódik tovább. Előfordulhat az is, hogy egy-egy emléket az életünk folyamán többször átszínezünk a tapasztalatainknak és személyiségváltozásunknak hála.

Ezért folytatódhat az önismeret az életünk végéig, és így tudunk folyamatosan változni általa. És így tapasztalhatjuk meg azt a paradoxont, hogy a jelenemet meghatározza a múltam, a múltamat pedig a jelenem és a jövőm.

De ha a jelenemet a múltam befolyásolja, akkor hogyan tudok döntés által változni? Hiszen a változáshoz a múlt újraértékelése vagy megváltoztatása szükséges, nem? Hogyan tehetem ezt meg?

A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de újra értékelni lehet. Ennek több módja is van, az egyik pedig a mindfulness módszerben alkalmazott ítélkezés mentesség. Ez egy rendkívül egyszerű módszer: elméletben. A lényege pedig az önértékelés példáján szemléltetve a következő. „Csak” kihagyunk és kicserélünk minden értékítéletet.

Egy (vagy több hasonló) esemény hatására kialakult bennem egy szokás (ez lehet ismétlődő érzelmi reakció), ami hatással van rám vagy a környezetemre.

Ahogy említettem, elméletileg ilyen egyszerű az egész. A gond csak ott kezdődik, hogy ez az agyunk számára kevés. Túl tárgyilagos, túl semleges, ezáltal bizonytalan. Mint ahogy a jelen világról sem kaphatunk objektív képet, mert a saját személyiségünk, látásmódunk mindig benne van, éppúgy a múltunkra sem tekinthetünk úgy.

Eleinte. Azonban kitartó gyakorlással meg tudjuk tapasztalni milyen az, amikor nyitott kíváncsisággal szemléljük a tapasztalatainkat. Elfogadjuk, hogy azok az események, amik a múltban vagy a jelenben történnek, nem szükségszerűen jók vagy rosszak. Lehetnek egyszerűen ilyenek.

Engedjük, hogy a jelen ingerei hassanak ránk, és kiváltsanak bennünk reakciót tisztán, ahogyan azt az első alkalommal tették. Újra felfedezhetünk hétköznapi élményeket. Minden nap egy új kezdet lehet.

Ha ez valakinek esetleg túl keletinek vagy spirituálisnak hangzik, meg kell mondanom, nekem is az. Személy szerint (és a munkámban is) inkább az egyensúlyra törekszem, vagy közhellyel élve az arany középútra. Ezt a fajta szemlélődő állapotot a mindennapi életben nem állandóan, inkább csak azokra a szituációkra szoktam javasolni, amikor úgy érezzük változtatásra van szükség a jelenlegihez képest. Mert ami nem romlott el, ne is kezdjük megjavítani.

Az automatikus reakcióink nem véletlenül alakultak így. Evolúciós előnyt jelentenek számunkra. Ha pedig ezek az automatizmusok nem zavarják a mindennapokat, vagy akár boldogan élünk velük, akkor miért kellene energiát fordítani rájuk? Használjuk ezt az energiát arra, hogy fejlődjünk, odafigyeljünk a másikra, a környezetünkre. Tanuljunk, dolgozzunk, kutassunk, örüljünk. Egy szóval: éljünk.

A módszer teljes ismerete nélkül is mindenkinek tudom javasolni, hogy néha a hétköznapokban próbálja ki milyen az, amikor megengedjük magunknak, hogy egy-egy élményt újra megtapasztaljunk, a múlt ítéletei nélkül. Jó szívvel javaslom bárkinek, hogy tegye meg, mert észrevétlenül ugyan, de a múltunk az ítéletekkel a legváratlanabb szituációkban is be tudja szűkíteni a szabad mozgásunkat vagy gondolkodásunkat. Akár váratlan helyzeteket is eredményezhet.

Talán ismerős lehet ez a szituáció:

- Gyere fiam, kész a zöldbab főzelék.

- Anyám! Tudod, hogy utálom a zöldbabot!

- De régen megetted…

- Sose ettem meg! Mindig utáltam!

Nem lenne egyszerűbb és kevésbé konfliktusos, egy kicsit elengedni az ítéletet (szeretem, nem szeretem), és megkóstolni, milyen is az a zöldbab? Legfeljebb ha a jelen tapasztalata is az, hogy nem ízlik, akkor ott lehet hagyni. De nem azért, mert a múltam nem engedi, hanem azért, mert így döntöttem a jelenben.

Kiegészítés

Úgy tűnik, vannak olyan események a múltban, amelyeket akkor nem élünk meg sem traumatikusnak, sem kifogásolhatónak. Azonban ahogy érünk és fejlődünk, kialakul a többé-kevésbé stabil értékrendünk is, ami ahogy említettem, visszamenőleg is átszínezi az eseményeket. Így ami gyerekkorban egy vicces eseménynek tűnt, felnőttként válhat akár durva, megalázó, elhanyagoló emlékké is.

Ezekre a helyzetekre nem mindig alkalmazható a mindfulness ítélet mentessége. Érdemes lehet segítőhöz fordulni az élmény feldolgozása végett.