Igényeink: nagyra nőtt csecsemők lennénk?

Nevetsz a kanapén, nem is, zokogsz valójában. Hazaér, kabátot a fogasra dobja, cipőt széthagyja maga után, majd befordul a nappaliba. Megpillant téged. Észlel, feldolgoz, nevetsz, gondolja hibásan, és elsétál melletted. Vagy nem is így, mert felismeri a helyzetet, hogy sírsz, s mégiscsak szó nélkül tovább halad. Így történik, persze történhetne másképp is. A te verziód milyen?

A gyermekkori kötődés témája hangsúlyos a pszichológiában, hiszen a gyermekkorunkban kialakult kötődési stílusunk kihat a jövőbeni kapcsolatainkra. Hogy miképp tudunk létezni bennük. Ennek okán adja magát a kérdés, hogy min múlik az, hogy valakinek biztonságos kötődése alakul ki az elsődleges gondozójával (pl. anya/apa)?

A válasz önmagában két tuti tipp a szülőséghez: megfelelő érzékenység és válaszkészség. Érzékenység alatt a gyermek jelzéseinek pontos megértésére gondolunk, a válaszkészség pedig a jelzésre adott cselekvési hajlandóságot jelenti. Ha a kettő megvan, szóval pontosan kódoljuk, hogy mi lehet a gyerekkel (pl. azért sír, mert éhes), és ennek megfelelően reagálunk rá (tehát megetetjük), akkor nyert ügyünk van.

És akkor térjünk vissza a fentebb említett szituációra. A sztereotípiáknak megfelelően a kanapén síró nőre és a figyelmetlen férfira. Két szerencsétlen helyzet is felmerült, az egyik esetben a férfi nem volt érzékeny (rosszul kódolt) és válaszkész sem. A másikban érzékeny volt (értette, hogy a nő szomorú), de szintén nem volt válaszkész. Az kimaradt a „rossz megoldások” felsorolásából, hogy megkérdezze: min nevetsz, drágám?

Azt hiszem, hogy ez a téma önkéntelenül is gondolkozásra késztet. Hogy vagyunk a kapcsolatainkban? Hol kapjuk meg ezeket? Ki jön oda törődni velünk, ha a kanapén ülünk? Ki érti meg a helyzetet, és hajlandó tenni is értünk? És a másik oldal. Mi megtesszük? Eléggé meg próbáljuk érteni a másikat? Megkeressük az ő valós szükségleteit? Képesek vagyunk kilépni a magunk körvonalából, hogy segítő kezet nyújtsunk?