A Hűtlenségről

A legtöbb felmérés szerint a stabil párkapcsolatok, házasságok körülbelül negyedében a felek egyike félrelépett már legalább egyszer. Ugyanakkor a házasságtörés meg- és elítélésében konszenzus van. Ha megkérdeznénk az embereket, 90% felett lenne a hűtlenséget felett szigorúan pálcát törők aránya. Miért tesszük mégis azt, amit ennyire elítélünk?

A közhiedelemmel ellentétben a félrelépések oka általában nem a kapcsolattal való elégedetlenség. Nem egy olyan hiány pótlására tett kísérlet, amit a „hivatalos” partner számlájára írnánk. Nem a házastárs, hanem sokkal inkább saját magunk elhagyása a motiváció. Önmagunk megtalálása, újrafelfedezése, kiteljesítése. Általában is igaz – ez mintegy a szociálpszichológia alapvetése -, hogy más és más emberek társaságában mások és mások vagyunk. Egy félrelépés esetében az új énképünk vonzó, szexuálisan kívánatos férfi/nő, aki mellett nem megy el eseménytelenül az élet. Átéljük, hogy egy másik ember számára ünnep a velünk való találkozás, és az ajándék mi magunk vagyunk. Pusztán a jelenlétünk mosolyt fakaszt, szépek leszünk, megfiatalodunk. Mindebben a hivatalos kapcsolat legtöbbször csak annyira játszik szerepet, hogy bűntudatot ébreszt, titkolózásra kényszerít, komoly tétet ad az afférnak. Nem miatta, hanem ellenére történnek a kalandok. Nem azért, mert valami baj van a házassággal, a párunkkal. Egy kipróbált, hosszú ideje tartó kapcsolatot ritkán célszerű összehasonlítani egy szeretői viszonnyal, különösen, hogy a pillanat/helyzet hevében ebből az összehasonlításból az előbbi könnyen rosszul jöhet ki. Teljesen más pályán futnak, teljesen más funkciót tudnak betölteni. Mint ahogy nem igaz az sem, hogy a harmadik szereplő tipikusan fiatalabb, jóképűbb, gazdagabb, csinosabb. Más és ezért izgalmasabb.

Pontosan azok az emberek hajlamosabbak az elcsábulásra, akik más körülmények között is nehezebben állnak ellen a hívásnak, a „tiltott élvezeteknek”, pl. süteménynek, cigarettának. Nyilvánvaló, de a hozzánk vonzódó, ránk vágyakozó ismerőssel/idegennel való szex lehetősége rendkívül izgalmas, és a csábítás teljesen érthetően gyakran nehezen leküzdhető. A sikeres ellenállás múlik az értékrendszeren, félelmeken, kockázati mérlegeléseken, hiedelmeken, erkölcsi meggyőződésen, ezek fedőneve az önuralom.

Az impulzivitás, önuralom mellett ugyanakkor szerepet játszik egyfajta nyitottság is, a lehetőség keresése, meginvitálása: pl. beszédes a csábíthatóságot tekintve, hogy az ember milyen gyorsan, könnyen árulja el, teszi nyilvánossá egy társaságban, hogy van-e párja (minél kevésbé hirdeti, annál nyitottabb az érdeklődésre). Fontos ugyanakkor, hogy az afférok jelentős részét az alkalom hozza, különösebb erőfeszítés nélkül. Az ember gyakran csak hagyja magát, esetleg kicsit asszisztál és megtörténik.

Sok házasságban megkopik (kikopik) a szex, és megjelenik a kérdés, méghozzá makacsul és kikerülhetetlenül, hogy „Tényleg ennyi volt? Ennyi járt nekem? Most már egész hátralévő életemben vagy vele szexelek vagy senkivel?”. Egyszerű hasonlat, de vizsgálatok alapján is megállja a helyét: akármennyire szeretek a partneremmel táncolni, ha csak vele táncolhatok, gyakran változatlan koreográfiára, ismert lépésekkel, bizony megváltozik a viszonyom hozzá, megszokom, kicsit megunom. És fordítva: házasságon, kapcsolaton kívüli viszonyok bizony megfűszerezik, élettel töltik meg a házasságon belülit (amennyiben nem robbantják szét és teszik teljesen tönkre). Nyílt kapcsolatban élő, illetve hűtlenségi krízist túlélt párok vizsgálata is alátámasztja, hogy konkrétan fizikailag vonzóbbnak találjuk megszokott partnerünket akkor is, ha mi voltunk azok, akik rövid ideig mással táncoltunk, és akkor is ha ő.

Eljöhet az idő, hogy a házasságtörés társadalmi megítélése is olyan mértékű fordulatot vesz, mint az elmúlt száz évben a válásé, a szingliségé, az egyedüli szülőségé, vagy a házasság nélküli együttélésé (és a sor még sokáig folytatható lenne.)