Az "Apák és lányaik" című film központi témája a gyerekkori kötődési sérülések hatása a felnőttkori párkapcsolatokra, illetve a szexualitás megélésére a kapcsolatokban. A fő szereplő Katie, akinek az élettörténéseit követhetjük gyermekkorától a felnőttkorig. Két idődimenziót figyelhetünk meg ebben a történetben: az egyik idősíkban láthatjuk a Pulitzer-díjas író Jake Davis és a kislánya kapcsolatát. Katie elvesztette az édesanyát nagyon fiatalon és az édesapjával él együtt. A felesége tragikus halála után Jake mentálisan összeomlik, ezáltal már nem tud megfelelő módon gondoskodni Katieről. Annak érdekében, hogy ne veszítse el a kislányát Jake bevonul egy ideig egy elmegyógyintézetben. A kislány időközben a rokonokhoz kerül. Amikor az apa kikerül az elmegyógyintézetből mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaszerezze a lányát.
Az első idődimenzió tulajdonképpen az apa és a kislánya szeretetteljes kapcsolatára koncentrál, miközben láthatjuk Jake kétségbeesett küzdelmeit is, hogy a betegsége ellenére is mindent megadhasson a kislányának. A második dimenzió főszereplője immár a felnőtt Katie aki bár látszólag minden területen sikeres, ugyanis gyönyörű nő, kiváló pszichológushallgató és szakmailag nagyon sikeres, mégis az érzelmi élete romokban hever. Katie képtelen kötődni és az ebből fakadó fájdalmát esténként random szexuális együttlétekkel próbálja kompenzálni. A két idődimenziót az apa és a lánya küzdelme köti össze, mindkettőjük küzdenek, hogy megtarthassák az érzelmi stabilitásukat. A megélt lelki fájdalmak ellenére mindkettőjüknek az a célja, hogy találják meg a helyüket a társadalomban. Jake minden eszközzel igyekszik visszaszerezni a hírnevét mint író és az anyagi biztonságot amely szükséges a kislánya neveléséhez. Minden igyekezete ellenére, azonban a szervezete feladja a harcot és bekövetkezik az amitől Katie a legjóbban fél: az édesanya tragikus halála után elveszti az édesapját is. A szülei halála után Katie visszakerül a rokonokhoz. ahol az anyagi biztonság ellenére, ahogy utólag kiderül, egy elkeseredett nagynéni mellett nő fel, aki szintén nem tudott biztonságos szeretet mintát nyújtani számára.
A másik idősíkban láthatjuk a felnőtt Katiet, aki az édesapjához hasonlóan szintén kétségbeesetten igyekszik megtalálni a helyét a világban. Miközben a munkáját tökéletesen végzi, a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek segít, az érzelmi fájdalommal, az üresség érzéssel, a szülei korai halálával, a fel nem dolgozott korai veszteségekkel még se tud mit kezdeni. Mivel az ezekből fakadó fájó érzésekkel nem tud megküzdeni megfelelő módon, Katie saját maga ellen fordul és az önbüntetést válassza. A fájdalmas belső ürességérzést olyan szexuális együttlétekkel kompenzálja amelyekben tulajdonképpen nem is akar részt venni. Ez az önpusztitó életforma látszólag véget ér amikor megismeri Cameront, aki a szeretet egy másik arcát mutatja meg számára. A kapcsolatuk viszont nem küzdelemmentes, ugyanis a kettöjük közötti mély szerelem felszínre hozza Katie gyerekkori fel nem dolgozott sérüléseit. Katie elkezd attól retegni, hogy elveszítheti a szerelmét, ugyanugy ahogy annak idején elvesszítette a szüleit. A film egyik központi jelenetében Cameron elmondja neki, hogy “ Nem mindenki fog elhagyni aki szeret téged”, amire Katie válasza az volt, hogy az esze tudja ezt, a szíve viszont sajnos nem. Ez a jelenet is a bizonyitéka annak, hogy a fel nem dolgozott gyerekkori kötődési sérülések milyen mélyen tudnak hatni a párkapcsolati élményekre. Akármennyire szeretnénk azt hinni, hogy egy jó párkapcsolat megmenthet a múlt árnyékáról, a múlttal való szembenézést sajnos nem lehet kikerülni. Olyan mintha ezeknél a személyeknél a legmélyebb szerelem képes életre kelteni a múlt legmélyebb fájdalmait. Hiába próbált volna Katie megmenekülni a múltja elől, az ezzel járó fájdalmak elől, amelyeket ideig óráig eltudott nyomni az önpusztító szexuális együttlétekkel, amikor megélte a mély kötődéssel járó érzéseket, már nem tudta elnyomni az elhagyástól való félelmeit.
Tisza Kata nagyon jól ír le egy ehhez hasonló belső monológot a “Kékre szeretni” című könyvében: “ Nem tudtam magyarázatot adni magamnak, mert közben meg tisztán éreztem, hogy életemben nem álltam ennyire közel a szeretethez, hogy ennyire tisztán és érdek nélkül és teljességben még nem szeretett senki sem, ez minden amire vágynék, de éppen ez számomra a legeslegfélelmetesebb. Folyton rettegtem, hogy rájön, hogy az az ember akit ő istenít és szeret, milyen is valójában, akkor elhagy. És ha elhagy, abba belehalok. Akkor inkább én megyek el. De elmenni még nem tudok, lebénulok. Akkor viszont ezt az egész szeretetet valami módon szét kell vernem.”
Katienek se volt elég Cameron szerelme, ahhoz hogy a gyönyörűen elindult párkapcsolatot életben tudják tartani. Sőt a legnagyobb rettegést az elhagyástól az váltotta ki, amikor a legközelebb került érzelmileg Cameronhoz. Ez volt az az érzés amire a legjóbban vágyott és mégis ez lett az az érzés amitől legjóbban félt. És ez a félelem az elhagyástól újra aktiválta az önpusztító szexuális viselkedést.
A filmet elemezve felmerül a kérdés, hogy miért történhet az, hogy a legtudatosabb vágyunk ellenére, hogy ne ismételjük meg a negatív gyerekkori élményeinket, előbb utóbb ugyanazt a megszokott negatív közeget teremthetjük meg újra és újra, akkor is ha benne vagyunk egy jól működő párkapcsolatban?
A válasz talán az, hogy ezek a negatív helyzetek adják meg számunkra látszólag a megszokott biztonságérzetet. Az új, pozitív élményekhez nem vagyunk hozzászokva, ugyanis azok ismeretlenek számunkra.
Egy jó párkapcsolat gyógyító hatással lehet a kötődési sérüléseinkre, de csak akkor, ha képesek vagyunk felülemelkedni a negatív gyerekkori élményeinken. Sajnos a kötődési sérüléseket elszenvedett egyének ritkán maradnak meg a mély intimitást igénylő kapcsolatokban, mert félnek a közelségtől. Számukra a közelség az érzelmi sérülésekkel jár együtt, ezért veszélyes érzés. Ráadásul annyira megtanulták azt, hogy csak önmagukra támaszkodhatnak, hogy az intimitás nyugtalanságot kelt bennük. Rettegnek attól, hogy sebezhetővé fognak válni és ezzel együtt elveszíthetik a függetlenségüket is, ami számukra egy fajta belső megsemmisülés érzéssel egyenlő.
Ugyanakkor belül nagyon vágynak az intimitásra és azt hangsúlyozzák, hogy azt szeretnék, hogy valaki teljes mértékben fogadja el őket. Viszont a feltétel nélküli szeretetet nem tudják befogadni. Hatalmas belső falakat állítanak fel, amikkel abban az illúzióban kergetik magukat, hogy ezek megvédik őket az esetleges sérülésektől. Csakhogy miközben kizárjak a negatív élményeket, ezzel együtt a pozitívum élmények lehetőségét se engedik be az életükben. Úgy újra ismétlődik az a fájdalmas magány érzés, amit a gyerekkorukban annyiszor megtapasztaltak, amikor az érzelmileg elérhetetlen szülőhöz fordultak szeretetért.
Ezt a belső fájó magány- és ürességérzést az ilyen személyek azzal szokták enyhíteni, hogy le- vagy felértékelik kapcsolataik jelentőségét. Tudatosan azzal védekeznek, hogy nincs szükségük közeli kapcsolatokra vagy pont ellenkezőleg nagyon ragaszkodnak a nem megfelelő kapcsolatokhoz. Annyira megszokták azt, hogy könyörögni kell egy csepp szeretetért, hogy szinte betegesen ragaszkodnak azokhoz az emberekhez, akik egyértelműen képtelenek kötődni. Ők azok, akik újra és újra hitelesen visszatükrözik számukra azt, amit gyerekkorukban, az érzelmileg elérhetetlen szülők olyan jól elhitetik velük: hogy nem érdemlik meg a szeretetet. Ennek a hátterében él az a tudattalan vágy is, hogy ha az érzelmileg elérhetetlen személy szeretetét elnyerik, ezzel együtt a fájó gyerekkori élményeiket is helyrehozhatják. De általában nagyon ritkán van pozitív vége az ilyen jellegű kapcsolatoknak. A tapasztalat az mutatja, hogy hosszú távon ezek a személyek beleragadnak ilyen típusú viszonyokban és úgy születhetnek a se veled se nélküled jellegű kapcsolatok. Ez viszont csak tovább mélyíti a korai fájdalmas kötődési sérüléseiket és a végtelen spirál újra veszi kezdetét.
Komment írása