Hogy is van az őszinteség kérdése a segítő-kliens kapcsolatban?

Az valahogy ráérezhető, hogy a segítő-kliens kapcsolat tekintetében esszenciális az őszinteség megléte. Talán eszünkbe is jut egy-két gondolat, hogy miként és miért. A következőkben előbb összegubancolódunk a témában, majd reményeim szerint ki is bogozzuk magunkat.

Zavarbaejtően egyszerűnek hangzik a címben feltett kérdés megválaszolása. Hogy is van az őszinteség kérdése a segítő-kliens kapcsolatban? Hogy lenne? Mit érne az egész, ha nem vagyunk őszinték a szakemberrel? Nyilván semmit, így hát nyilván őszinték vagyunk vele.

És persze lehet pusztán innen vizsgálni az őszinteséget, hogy az éppen kiejtett szót igaznak találom-e vagy nem, ám ezzel igencsak szűkre szabjuk a szó jelentéstartományát. Mert adja magát a kérdés: akkor a ki nem ejtett szavakkal mi a helyzet? Mit gondolok kliensként, mit ér mondani a közös térben? Például ha múltkor rosszul esett, amit a végén mondott, azt említem legközelebb? Kérdezni ér a terapeutától? 

Bonyolódik. Szokták mondani, hogy a kiejtett szó kompromisszum. A belső igazságunknak és annak, amiről azt hisszük, hogy az adott helyzetben belefér kimondani. Ebből következőleg - és hát ez a minennapi tapasztalatunk is - sok dolog bent marad. Ez a segítői folyamatban sincs másként. Onantól, hogy egy másik ember ül velünk szemben, bekapcsolnak a szégyeneink, a bűntudataink, a félelmeink, az illemeink - sőt, szintén hétköznapi tapasztalat, hogy olykor valójában egy konkrét másik sem kell ehhez. 

Bekapcsolnak magunk dolgai tehát, és úgy fosztanak meg minket a teljes őszinteség élményétől, hogy a kimondott szavainkat vizsgálva egyáltalán nem hazudunk közben. Ez a megfosztás valami olyasmit jelent inkább, hogy nem tapasztalhatunk meg olyan élményeket, melyek felszabadíthatnának minket. 

Vegyük példának a fentebb írt esetet: az egyik ülés végén a segítő olyan humorosnak szánt félmondatot mond, ami a kliens számára rosszul esik. Hogyha ez visszakerül a közös térbe, az esélyt teremt a megbeszélésre, a feloldásra, míg ha nem, az csak tovább erősíti mindazt, ami az oka lehet annak, amiért nem került vissza. 

Mert nézzünk rá ennek a kliensnek a múltjára: soha semmiféle kritikát nem fogalmazhatott meg az anyja felé, ha mégis, akkor az anyja kiborult, és mindennek a végén még a kliensnek kellett bocsánatot kérnie tőle, vigasztalnia őt. Ez oda vezette a klienst a jelen életében, hogy egy olyan helyzetben, mikor méltánytalanság éri, magában tartja azt, meg se próbálja helyreállítani az igazságot. Ez a tehetetlen helyzet - melyben tulajdonképpen nem lehet ez az ember önmaga a helyzetben, azaz az a valaki, akit éppen méltánytalanság ért - pedig szorongást szül benne, adott esetben érzelmi kiüresedést, akár pszichoszomatikus tüneteket, satöbbi. Végülis abba a térbe vitte az ezen élmények keltette szenvedés a klienst, ahol jelenleg éppen előállt a dilemma, hogy vállalja, vállalhatja-e saját magát.

Lehet érzékelni a leírtak alapján, hogy milyen lehetőség van benne, ha valamiként bekerül a közös terükbe ez a helyzet, és létrejöhet egy egészen másféle tapasztalat, mint ami az anyjával volt - persze ne legyen félreértés, nyilvánvalóan nem egy tapasztalat oldja fel a belső elakadást. Mellékerülhetne a sok rossznak egy jó tapasztalat, ami aztán meg serkentheti arra a klienst, hogy első körben a terápiás térben, majd később azon kívül fel merje vállalni a hasonló élményeit. Tulajdonképpen valamiféle hitet, bizalmat ültethet el benne. 

Ez egy specifikus helyzet, de ami az őszinteség témaköre szempontjából lényeges, hogy mennyire fontos mindaz, ami kimondatlan akarna maradni a terápiás térben. Akár mert szégyenteli, bűntudatos, vagy cikinek érezhető, ha valami visszatart - trükkös az emberi psziché, olykor lényegtelennek láttatja a legfontosabbakat -, érdemes lehet elkezdeni ízlelgetni.

Az eddigiekből úgy tűnhet, mintha annak volna egy propagáló szövege a jelen írás, hogy mindent mondj ki a terápiás térben, de ez csak félig igaz. Mert - ahogy másk kapcsolatok se - a segítő-kliens kapcsolat sem úgy működik, hogy elindul, és annyi bizalom van benne az első percben, amennyi a harmincadik találkozásánál. Idővel - az egymással szerzett tapasztalatokon keresztül - fejlődik, változik, erősödik. Egyre többet bír, egyre több mindenről lehet elhinni, hogy elbírja. 

Talán ennek az útnak lehet egy-egy állomása, mikor kézen tudjuk fogni magunkat kliensként, és valami nehezet kimondunk a terápiás térben, tudva az addig kialakult kapcsolat bizalmát, ám belül félve ezzel együtt is a következő pillanattól. Végül is bátrak csak akkor lehetünk, ha félünk.