Hogy töltődik egy pszichológus?

Pszichológusként fontos, hogy az üléseim során aktív és mély figyelemmel legyek jelen a hozzám forduló emberek számára, aminek fenntartásához elengedhetetlen a töltődésnek szentelt idő.

Sokféle lehetőség van a töltődésre, a figyelmi képesség helyreállítására, számomra ezek közül mégis a hosszútávú túrázás a legkedvesebb. Időről-időre útra kelek, legyen szó pár napról, vagy hétről, a lényeg, hogy előttem az ösvény, vállamon a hátizsák és egyik lábamat a másik után teszem.

A gyaloglás ritmusa segít elmélyülni, a tájban haladás, az emelkedők és lejtők, a füvek és sziklák, vizek és fák váltakozása a belső világot, az érzéseket és a gondolatokat is formálja. Persze az is előfordul, hogy valami értelmetlen marhaságon jár a fejem gyaloglás közben, meg az is, hogy épp semmin sem. Egy nap hosszú idő, ha kiszakítja a kényelmes rutinok öleléséből magát az ember.

Bőven van elvégzendő feladat: tábort állítani és bontani, tájékozódni, vizet keresni és esetenként meg kell küzdeni az elemekkel is, mégis, valamiért másnak érződnek ezek, mint a villamos után futni, vagy gázórát diktálni. Kevésbé abszrakt, kézzel fogható problémák és megoldásaik, melyek évtízezredek óta fajunk életének mindennapjait képezik, s melyekkel jól esik ilyenkor úgy foglalkozni, hogy más egyébbel nem kell törődnünk közben. Ahogy jól esik nem tükörbe nézni, napokig ugyanabban a ruhában lenni, egy emelkedő tetején megpihenni, egyszerű ételt enni és csendben álomba zuhanni.

Mikor egy ilyen kaland után hazaérek, bizonyos dolgok, amik alapvetőnek tűnnek máskor, gyermeki csodálattal és hálával töltenek el: forró vízzel lehet zuhanyozni, puha ágyban lehet aludni és azt ehet ebédre az ember, amit csak szeretne. Valahogy az előttem álló teendők is megoldhatóbbnak tűnnek, és az az élményem, hogy ezek végzése közben a jelenlétem is őszintébb és természetesebb. Talán valami hazajön velem a hátizsákban ezekről az utakról ilyenkor, amitől itthon is úgy érzem: tartok valamerre, még ha nem is mindig teljesen tiszta és belátható az ösvény előttem. És lehet, hogy néha megállok, vagy egy helyben toporgok és nem tudom épp, hogy merre menjek, de a megállást és a toporgást is két lábbal a földön teszem.

Írta: Szládovics Levente Gellért