„Kiégtem a munkámban”, „a házasságom tönkre ment”, „a gyerekeim nem beszélnek velem”, „a szüleim cserben hagytak”, „akiknek a legtöbbet adtam, eldobtak, amikor már nem volt szükségük rám”… - milyen hosszú ideig lehetne folytatni a sort mindarról, ami tönkre mehet az életünkben.
Gyerekként legtöbben álmodunk egy életet, egy világot magunknak. Elkezdjük reményekkel, erővel, hiszünk abban, hogy hozhatunk igazi változást a világba. Aztán egyik csalódás jön a másik után. Aztán egy ponton ott találjuk magunkat, hogy az életünk egy – vagy akár több – fontos területe romokban hever. Az álmaink romokban hevernek. A változás, amit hozni akartunk, elérhetetlen ideának tűnik.
Aztán valahogy mégis összeszedjük magunkat és tovább haladunk. Az élet megy tovább – hangzik a mindennapi bölcselet. És tényleg tovább megy az élet. Lassan, egyedül vagy segítséggel, felállunk elesettségünkből, megrázzuk magunkat, és használva a megküzdési stratégiáinkat, tovább haladunk az életben. Újraépítünk. Kijavítunk. Meggyőzünk. Továbblépünk. Na de mi van azzal a 10 éves kisfiúval, aki annyira vágyott Karácsonyra arra a játékra, meg is ígérték neki, de egyik Karácsony jött a másik után, és végül sosem kapta meg? Mi van azzal a tizenéves lánnyal, akit az első szerelme megcsalt, és alapjaiban rengette meg a bizalmát a férfiakban? Mi van azzal az egyetemistával, aki egyedül maradt az összes anyagi terhével, mert a szülei sem anyagilag, sem érzelmileg nem támogatták a szülői házból kilépve? Ezek a korábbi években sérült self-részek – mi vagyunk, és ha még nem mentünk vissza ahhoz a 10 éves kisfiúhoz, ahhoz a csalódott tinédzser lány énünkhöz, vagy épp az egyedül maradt egyetemistához, akkor mindannak a szomorúsága, elkeseredettsége, magánya ott él bennünk, ma is.
És amikor Karácsonykor összeül a család a duzzadó, csodaszép és bőségesen megterített asztalnál, a legcsodásabban dekorált karácsonyfa csillogásában, akkor nem csak a jelen pillanataiban létező családtagok, hanem azok a sérült „én”-ek is összeülnek, akik egykor fájdalmas szúrást kaptak a másiktól. Egyszerre van ott jelen az asztalnál a karácsonyi öröm, de mindaz a fájdalom is, amiben a gyógyuló munkát még nem végeztük el, amiben a megbocsátás még nem kapott helyett – a hosszú évek óta hordozott és cipelt, sérült „én”-ek.
És vágyunk a csodára, vágyunk a gyógyulásra, ahogy várjuk a Karácsonyt, a bennünk élő gyermek újra akarja hinni, hogy a fájdalom a elmúlhat, és jöhet valódi öröm és szeretet a helyére.
Van egy jó hírem – ez tényleg lehetséges. De nem fog magától, varázsütésre, a karácsonyfa fényének egy villanására megtörténni. De meg tud történni, ha elszánjuk magunkat a belső munkára, hogy visszamenjünk a sérült self-részeinkhez, hogy odaüljünk a csalódott 10 éves kisrác mellé, megöleljük, s elmondjuk neki mindazt, amire akkor szüksége lett volna; ha a csalódott tinédzser lány szemébe nézünk, együtt érzünk vele, megerősítjük, hogy értékes, és kimondjuk, hogy nem volt igazságos, amit vele tettek; ha az egyetemista mellé kucodorunk, vele ülünk a magányában, hogy érezze, nincs már egyedül… S azzal, hogy komfortot, elfogadást, együttérzést adunk sérült énrészeinknek, majd veszünk egy mély levegőt, s engedjük, hogy mindaz a fájdalom, ami eddig ott élt bennünk, lassan felszívódjon, s a helyére a megbocsátás talaján kihajtó belső béke, öröm, és valódi, feltétel nélküli szeretet fakadjon – akkor megtapasztaljuk az igazi karácsonyi csodát.
Én ezzel kívánok neked áldott, belső békében és igazi szeretetben teljes karácsonyi ünnepeket, kedves Olvasó!
Komment írása