„Hogy bírod pszichológusként ezt a sok hülyeséget/nehézséget?”

A kliens abból indul ki, hogy az ő problémája nehéz, azért jött hozzám, mert neki ez is sok. Jól tudja, hogy nemcsak az ő történetével dolgozom, így ésszerű a kérdés, hogy ha neki sok az ő problémája, akkor én vajon hogy fogom bírni a többi kliensem mellett még az övét is. A kérdés önmagában azt közvetíti, hogy a kérdező nehéznek érzi a saját helyzetét, és ebben fokozott megértést és együttérzést, támogatást vár.

A kérdést tehát nemcsak szó szerint kell értelmezni, de természetesen valódi érdeklődés is van mögötte, erre összességében a válaszom pedig az szokott lenni, hogy nekem ez nem teher, szeretek segíteni. Aki vett már részt valamilyen önismereti csoportban, vagy segített már bármilyen módon, esetleg önkénteskedett, az tudja, hogy nagyon jó érzés segíteni, adni. Nagyon sokan szeretnek adni, számukra ez a mondat már önmagában megnyugtató szokott lenni. Aki viszont aggódik amiatt, mert túl sok lenne a segítő számára érzelmileg a történet, azok számára szeretném elmondani, hogy a segítés folyamatában azt csinálja a pszichológus, amit megtanult, amire éveken keresztül készült, és felkészült, amit szeret csinálni, valamint mások élete mellett saját életére is számtalan szempontból megtanult reflektálni.

A pszichológusnak kötelessége saját lelki egészségével foglalkozni, hiszen önmagát adja bele ebbe a nagyon speciális kapcsolatba, saját személyisége a legfontosabb eszköze a munkájában. Stresszkezelésben, megküzdésben olyan módszerek vannak a birtokában, amelyek a mindennapokban számára hatékonyak, és lehetővé teszik, hogy minden egyes ülés során teljes koncentrációval tudjon jelen lenni, minden figyelmét a vele szemben ülő ember felé fordítva, nyitottan a szavaira, reakcióira, életének különböző szeleteit észben tartva, és folyamatosan gondolkodva a kliens helyzetén, illetve a következő lépéseken. A pszichológust szakmai közösség segíti, ún. szupervízió során más területen is tevékenykedő, tapasztalt kollégák segítségét veszi igénybe annak érdekében, hogy az adott egyén számára legmegfelelőbb irányba haladhasson az esetvezetés.

A pszichológust őszintén érdeklik a kliens szavai, élete és személye. Minden egyén érdekes, és ehhez nem feltétlenül kellenek nagy sztorik. Az élettörténet alakulásának vannak miértjei, és a mostani helyzet megértése, a másik kísérése, életének nyomon követése önmagában is felemelő érzés. Ha valaki megszavazza nekem, mint segítőnek a bizalmat, az fantasztikus érzés, és kötelez arra, hogy ezért cserébe szakmailag minden tőlem telhetőt megtegyek. Módszertől függetlenül a pszichológusnak felelőssége, hogy elbírja a kliens történetét, vagy ha kompetenciája várhatóan nem fedi a közös munkát, akkor felelőssége ezt beismerni, kommunikálni, és más, kompetens kollégához átirányítani a klienst; ezzel biztosítva, hogy bárkihez is fordul az illető, számára megfelelő segítséget kaphasson.