Határaink: a szabadságunk záloga

Semmi közöd hozzá - mondja a tinédzserlány, miután az anyja kopogás nélkül érkezett a szobájába, és kezdte kérdezni rögvest a napjáról. De én így szeretném csinálni - mondja a feleség, miután hazamentek a férj szülei maguk után hagyva néhány jótanácsot. 

Határok. A fogalmat Salvador Minuchin vezette be a családterápiás irodalomba. Jellemezhetőek a minőségük szerint. Beszélhetünk merev határokról, mikor adott esetben egy pár (de lehet ez a család és a külvilág is) nem igazán teremt egymással kapcsolatot, és beszélhetünk diffúz határokról, mely esetén a kapcsolat felei gyakorlatilag egybeolvadnak.

És persze mindenki esendő. Olykor az emberek olyanok, mint két egymásnak dőlő gerenda. Például az anya, aki a huszonéves lányának is ugyanúgy osztogatja a jótanácsokat, mintha az tizenhat volna. Egy tipikus helyzet. És mindenki érthető: az anya félhet például a hasznosságának az elvesztésétől, emlékeztetheti az idő feltarthatatlan múlására, az identitása (amely mondjuk az, hogy anya) remeghet meg benne. A lány számára járhat olyan járulékos előnyökkel a „tyúkanyóskodás”, minthogy nem kell saját döntéseket hozni, és ily módon felelősséget vállalni, egyszóval felnőni.

Ám érezhető minden érthetősége ellenére is a helyzet visszássága. Mert ez az anya és ez a fiú tulajdonképpen elkezdenek szerepeket játszani, pontosabban görcsösen nem forogni az életük kerekével. Úgy tesznek, mintha egy kisiskolásról volna szó, miközben nem. Elhamisodnak ebben. Kényelmetlenné válik ez a (megszokott) gúnya, mert az emberben motoszkál a vágy, hogy a saját életét élje. Hogy végül is a maga kezébe kerüljön a gyeplő.

Érdemes talán megvizsgálni a kapcsolatainkat, és rákérdezni olykor ezekre, még ha a válasz elsőre nem is az, amit hallani akarnánk. Tekintsük ezt első lépésnek.