A hasznos rosszérzések – mire jók a negatív érzések?

„Katona dolog! Más meg se nyikkana emiatt.”

„Ez a semmiség miatt bőgsz ennyire?”

„Már megint ezen pimf dolgon hisztizel?” 

A fenti mondatok példák arra, hogyan hitelteleníti valaki egy feldúlt, szorongó, vagy megrendült ember érzéseit. Ezekkel a reakciókkal egyúttal azt is jelzi, hogy az ilyen és ehhez hasonló érzelmeket, érzéseket nem ildomos megosztani, jobb azokat mélyen benntartani.

A negatív érzelmeket gyakran száműzzük, hisz a környezetünkből a „légy boldog!” üzenet ömlik ránk. A fiókba tett rosszérzések azonban nem eredményeznek boldog embereket. Sőt. Amit nem mondhatunk el, nem fejezhetünk ki, amiről azt tanultuk, hogy nem illik, nem szabad, azokat a dolgokat szégyellni fogjuk.

Ha mégis „kicsúszik” egy-egy rosszérzés belőlünk, akkor azt hibázásként élhetjük meg, úgy érezhetjük, hogy valami rosszat tilosat tettünk. Amit szégyellünk magunkban, az mind az önértékelésünk gyengíti.

Az, hogy egy-egy érzést jónak vagy rossznak címkézünk, otthonról hozzuk. A családban, ahol felnőttünk, sajátítjuk el, hogy minek van és minek nincs helye, mit hangosíthatunk ki és mit nem. Sokat segíthet, ha egy-egy felbukkanó gondolatunkat nem címkézzük, nem minősítjük jónak vagy rossznak és feltesszük a kérdést: így szorongást okoz-e, ha értéksemlegesen vizsgálom?

A negatív érzelmek ugyanakkor fontosak és hasznosak. Amolyan jelzőfényekként szolgálhatnak nekünk. Amikor valami kellemetlen érzés felbukkan bennünk, akkor az elnyomás, elkerülés helyett vizsgáljuk meg: miért is érzünk így valójában? Mi elől menekülnék el igazából? Mi zavar a legjobban? Meg akarok-e felelni valakinek? Miért tűnik jobb megoldásnak kilépni a helyzetből, mint szembenézni és megoldani azt? Mire akarja felhívni a figyelmem? 

A negatív érzések rámutathatnak azokra a pontokra, amelyekkel dolgunk van. Persze ha úgy nőttünk fel, hogy a rossz érzéseinket nem élhetjük meg, azok elnyomandóak, akkor ehhez sok erő, kitartás kell, hogy el tudjuk fogadni a létezésüket. És ha már elfogadtuk, hogy vannak, akkor már tudunk rájuk figyelni is.