Hálával a jóllétünk felé

Megállni. Nem rohanni éppen, futni ide, sietni amoda. Egyik pillanatból a másikba megkerülve egyetlen egyet: ami épp most pillan. Szóval megállni - vagy legalább lelassulni. Figyelni, ami körülöttünk történik, érezni azt, ami bennünk. Időt szentelni saját magunkra. Úgy általánosságban, mondjuk hogy miben is vagyunk, vagy célzottan. Vegyük például a hálát. 

Az amerikai pszichológus, Sonja Lyubomirsky fő kutatási témája nem kevesebb, mint a boldogság maga. Részint azzal foglalkozik, hogy miképpen tehetünk saját boldogságunk növeléséért. Nem találta fel a spanyolviaszt, inkább rendszerezte - és tudományos attitűddel vizsgálta - az egyébként olykor magától értetődőt.

Könnyen megfejthető: a hála gyakorlása az egyik ilyen jóllétfokozó gyakorlat. Hogy miért? Lyubomirsky szerint például ha rátekintünk, hogy mások - vagy akár mi - mennyit tettek értünk/magunkért, ebből nyerhetünk némi önértékelést. Emellett valamely negatív esemény/életszakasz újraértékelésében is segíthet, ha aszerint kutakodunk mondjuk a magunk történetében, hogy hol is érzünk valamiféle hálát. Nyilván a személyes kapcsolatainknak se árt, ha - nem is kényszeresen egyfolytában, de - csúnyán mondva „keressük” bennük a hálát.

Vékony jég persze. Hogy ne olyan legyen ez az egész, mint a fotókon a mosoly, hogy minél tovább nézed az elkészült képet, annál inkább látszik a mimika erőltetettsége. Szóval amikor háláról beszélünk, véletlenül sem valamiféle mímelt dolgot képzelünk mögé. Nem azt amiért hálásnak „illik” vagy „kellene” lenni, hanem azt, amiért hálásak vagyunk.

Végül: két technika a hála gyakorlására. Az egyik technika a hálanapló. Pont az, aminek gondolná az ember, időnként - mondjuk naponta/hetente egyszer esténként - számba veszi az ember, hogy miért volt hálás aznap/a héten. A másik „lehetőség”: hálalevél. Írni valakinek, aki felé hálát érzünk. (Esetleg magunknak?) Nem az elküldésen múlik a hatás, de azért tud ez szép lenni, ha olyan a kapcsolat.