Ha a pszichológus tanácsot adhatna

„Kérem, mondja meg mit tegyek”, „adjon valami hasznos tippet, hogyan kecmereghetnék ki ebből az áldatlan állapotból” hangzik el a kérés és joggal mondhatjuk, van is alapja, hiszen a levélíró, vagy a másik fotelben ülő személy élete komoly válaszúthoz érkezett.

A legironikusabbnak persze azt tartom, hogy magam is „tanácsadás” szakirányon végeztem, mégis szakmai problematikákat vetne fel, ha csak úgy elkezdeném szórni az igét és a jobbnál-jobb tippeket klientúrám tudásszomjas és rám felnéző tagjai közé, hogy közben érezhessem, „micsoda kitüntetett” szerepem van nekem ebben a hiúságot tápláló leosztásban.

Miért nem adhat a pszichológus tanácsot?

Nehéz a kérdés, mivel a segítséget kérő személyek emberi kapcsolataikkal bajlódva kívánnának valamilyen gyakorlati szintű útmutatást, nem pedig azt, hogy hangzatos elméletekkel fárasszuk őket, hogy erőfeszítéseinket nyugtázva, ugyanúgy elégedetlenül és frusztráltan hozzátegyék, hogy „OK, de akkor most mit csináljak?”

Szerintem teljesen érthető az, hogy praktikus iránymutatásra vágyik a kliens. Miért lehet mégis "veszélyes" a tanács, ha azt annak a hétköznapi formájában értelmezzük és alkalmazzuk? Például azért, mert:

1. Aki adja a tanácsot, az viseli az ennek következtében meghozott döntés felelősségének tetemes részét, amiért elő is lehet majd utána venni az illetőt („hát, nem működött!”)

2. Az emberi konfliktusokat illetően sokkal óvatosabbnak kell lennünk, mint bármilyen más „tanácsadó” szerepkörben, hiszen a kliens mindig csak közvetít egy tapasztalatot, nem tudhatjuk, hogy mennyire hitelesen adja át a történteket, így a tanács, elegendő információ hiányában akár árthat is

3. A tanács sokszor alá-fölérendeltséget eredményez. Én kerülöm is ezt a kifejezést. Inkább úgy fogalmazok: „lenne egy észrevételem, szeretnék visszajelezni valamit, stb.” és, ha megkapom a hozzájárulást ahhoz, hogy beszéljek, akkor minden minősítés nélkül foglalom össze azt, amit észlelek a másik viselkedéséből, feltételezve azt, hogy felnőtt ember révén el tud majd gondolkodni arról, hogy mit kezdjen a hallottakkal, ha pedig nem érti a mondandómat, akkor diskurálhatunk róla akár még tovább

4. A kapcsolatok nem pénzügyi folyamatok, ahol optimális megoldásokat lehet találni (hacsak nem valamilyen súlyos esetről van szó, ahol közbe kell avatkozni), hiszen sosem tudhatjuk előre, hogy egy tett akár párkapcsolati, akár családi szinten pontosan milyen változásokat fog hozni, maximum hipotéziseink lehetnek minderről.  A segítséget kérő számára kell elfogadható alternatívákat találni, így maximum ajánlani lehet döntési utakat, tanácsokat osztani tuti módszerekről aligha

5. A direkt tanács rejtetten azt sugallja: rosszul csinálsz valamit. Mindenki úgy szervezi az életét, ahogy arra a saját képességei, adottságai, tudása alapján képes. Mondhatnánk úgyis: mindenki ott tart, ahol tart. Ezt fontos elismernünk, mert csak utána mondhatjuk azt, hogy: ideje, hogy megismerj pár fontos körülményt, információt, aminek tükrében ismét a számodra lehető legideálisabb összeállításban élheted az életed. A tanácsot adó mindig szemben áll a „nem megfelelő ösvényen” haladó féllel. A pszichológus inkább mögé áll és azt mondja: érthető, hogy eddig ezen az úton mentél, hiszen nem volt ismereted a többiről, de nézd csak! Ott balra van valami érdekes!

Mit lehet mégis tenni abban az esetben, ha van egy elképzelésünk arról, hogy mi lenne a „helyes” megoldás például egy konfliktushelyzetben és azt szeretnénk megmutatni a másiknak?

Erre nagyon jó például a szerepcsere.

Ha van ötletem arra, hogy a kliens mit csinálhatna valamely összetűzése megoldása érdekében, akkor nemegyszer megkérem, cseréljünk helyet és legyen ő a másik térfélen álló személy (ez érdekes lehet abból a szempontból, hogyan is látja vitapartnerét, együttműködő társát vagy „ellenfelét”). Majd eljátsszuk a helyzetet. Ezután megvitatjuk a történteket. Néha megemlítem milyennek észleltem őt abban a szerepben, akivel egyébként problémája van, mennyire tudott vele azonosulni. Igyekszem élethű mintát mutatni ilyenkor, mégis elkerülüm, hogy észt kelljen osztanom a „hatékony verbális konfliktuskezelés” ezer bevált stratégiájáról.

De tanács adása helyett el lehet indulni visszafele is, például megkérdezhetjük: mi lenne az az eredmény, amivel elégedett lennél? Ennek tükrében pedig el lehet kezdeni összegyűjteni a cél eléréséhez szükséges feltételeket. Néha ez igen konfrontatív, mert a kliens végül is, ha úgy vesszük, „tanácsot adhat” magának a végén. (pl. ha jobb állást akar, tovább kell képeznie magát).

Itt nem ér véget a sor, ezer kreatív módja van annak, hogy elkerüljük a direktív tippadást, ezt mindenki a saját kreativitása, stílusa alapján finomra hangolhatja.

Könnyű lenne a helyzetünk, ha pszichológusként megmondhatnánk a tutit, bár kétlem, hogy ebből eredményes segítői felállások születnének. Időnként nem tudjuk megkerülni a „bölcs megmondó” sziklatetőn ülő életképét, mégis, ha ajánlhatok valamit: ne erre törekedjünk.