Gyógyító gyurma szobrok - egy művészetterápiás technika

A terápiákban - legyen szó felnőttek egyéni folyamatáról, vagy gyermekterápiák kapcsán szülőkkel végzett munkáról - olykor előveszem a gyurmát. Van ugyanis egy számomra kedves művészetterápiás technika, amit még annak idején a saját családterápiás önismereti csoportomon ismertem meg, és amit sok helyzetben igazán hatékony segítségnek találok. 

A módszer a következő: megkérem a másik felet, hogy gyurmából először sodorjon egy hengerszerű formát, ami kellően hosszú ahhoz, hogy a két végét egymással szembe tudja állítani úgy, hogy köztük marad némi köztes rész is. A koncepció pedig az, hogy a gyurma egyik álló vége maga a kliens, a másik pedig egy olyan személy, akivel való kapcsolatán szeretne dolgozni. De akár elvont fogalom is lehet, például munka, ha az illető a karrierjéhez fűzőfő viszonyát szeretné megvizsgálni. Ezt követően a kliensnek az önmagát illetve a másikat jelképező két gyurma véget be kell állítania egy szoborba aszerint, ahogyan benne leképeződik a viszonyuk. 

Ha ez megvan, akkor beszélgetünk pedig róla. Az a tapasztalat, hogy ez a beszélgetés egészen izgalmas és addig figyelmen kívül hagyott területekre hív minket. Valamiféle plusz érzelmi töltetet ad a kliens számára, amikor a másik felet és a vele való viszonyát nem csak szavakkal jeleníti meg, hanem kézzelfogható anyaggal kiteszi a fizikai térbe. Új felismeréseket, szempontokat ad a szoborra való rátekintés, és olykor egészen meglepő, mennyire más jelenik meg a fizikai térben, mint az elvont fogalmak szintjén. 

Egyszer egy édesanyával csináltuk meg a gyurma szobrot egy szülőkonzultációs alkalmon. A kisfiát azért hozta terápiába, mert az otthoni közös tanulások a poklot jelentették mindkettejük számára. Ő dühös volt, amiért kisfia nem figyel rá úgy, ahogyan ő azt elvárná, és aggódott, hogy az iskolában nem fog úgy teljesíteni gyermeke, ahogyan arra képességei alapján hivatott lenne. Megformázva a szobrot, nagyon megérintette annak a látványa, ahogyan az önmagát jelképező figura ránehezedik a gyermekére, és egy mindkettejük számára kényelmetlen, feszültségteli pozíciót vesznek fel. A gyermeke figuráját látva feléledt benne az empátia egyrészt a kisfia, másrészt mindkettejük iránt, hiszen felismerte és átélte annak a fájdalmát, hogy mennyire kevés közös öröm van a kapcsolatban, amit együtt élhetnének át, s ezek helyett mennyire domináns a tanulás jelentette közös szorongás. Ezt követően még hónapokon keresztül dolgoztunk együtt a kisfiúval és az édesanyával egyaránt, de a terápia egyik fordulópontja ez az alkalom volt, ahol valami megmozdult, és a változás elindulhatott.