Olyan szánalmas, amit ilyenkor művelek, mondja példánkban egy nő, és az ilyenkor alatt azt érti, hogy sír, ilyet, mondja, egy felnőtt ember - legalábbis így vagy emiatt - nem csinál. És persze itt nem áll meg, bántja magát tovább, hogy milyen is ő - ha már ugye nem felnőtt -, hogy milyen nyamvadt egy szerencsétlen.
És ettől persze nem lesz jobban, a környezete szempontjából nem lesz megközelíthetőbb, még kevésbé érti az, aki mellette, hogy mi a helyzet, vagy hogy mi volna jó, mivel lehetne segíteni rajta. És némiképp ezokán talán ő is egyre távolabb kerül a melletteállóktól, csak az önmarcangolás hangja marad olyan könnyen érthető, meg a fájdalom, amit ez okoz.
Ha itt kimerevítjük a képet, azt láthatjuk, hogy már alig van szó az alaphelyzetről, ami kiváltott ezt vagy azt, példánkban a sírást ebből a nőből, már nem erről van szó, hanem a belső élmény - szintén belső - elfogadhatatlanságáról.
Ilyet egy felnőtt nem csinál, hangzik el a fejben a mondat. És talán pontos is, mert akkor nem azt az egyébként kompetens nőt érdemes látni, aki előtt kilenc órán keresztül korrektül végezte a dolgát a munkahelyén, hanem a kislányt, akinek a ruháit kinövi idővel az ember, de a bőr alatti részt mintha vinné tovább, szobát adna magában neki, és időnként, ha úgy van, reflektorfényt.
Szóval ennek a kislánynak fáj az, ami, és talán érdemes volna ennek a nőnek ekkor megkérdezni - végeredményben - saját magától, hogy mi esne jól. És engedni a kislányt beszélni, kérni, elfogadni, hogy ott van. Mert talán nem is hogy szobát kap tőlünk a kicsi-én, hanem hozzánk van kötve.
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása