Gondolatok a szorongás eredőiről, következményeiről (2) – az önazonosságunk felé lökdöső szorongások

Ha nagyon patetikus képpel szeretnénk indítani ezt a szösszenetet, mondhatnánk, hogy milliárdnyi szorongáspatak csordogál a világban, ám érezzük, hogy alig néhány forrásból eredhet a legjava. Mielőtt tovább lépnénk, fontosnak gondolom megjegyezni, hogy a következőkben a szorongást hétköznapi – így össze-összemosva pl. a félelemmel -, és nem szigorúan pszichológia tudományi terminusban használom.

Szóval a szorongások legjavának forrásairól lesz most szó. Ezeket három nagy csoportba sorolnám: az emberi létünkkel járó alapvető szorongások, az önazonnosságunk felé lökdöső szorongások, illetve a gyermeki élményeinkből létrejövő szorongások. Külön-külön írok majd róluk, ám fontosnak gondolom megemlíteni (és érdemes is szerintem elmerengeni ezen), hogy bizonyosan hatnak egymásra ezek az eredők, illetve a belőlük fakadó konkrét szorongások.

Tehát most az önazonosságunk felé lökdöső szorongásokról lesz szó. Mintha volna bennünk valami, ami nem hagyna nyugodni minket, ki-kitüremkedne bennünk, és ha valahol nem jó nekünk, arról szólna. Ha olyan munkahelyen dolgozunk, ha olyan párkapcsolatban élünk, satöbbi. Még az igényekre alig-alig figyelő szülők se tudják kiölni többnyire az önmagunkká válásra való belső igényt (megnehezíteni viszont igencsak meg tudják). 

Azt képzelem, hogy ez a szorongás kb. olyan mint egy értünk aggódó nagybácsi vagy nagynéni. Látja bennünk a lehetőséget önmagunkká válni, és rosszall, ha ez ellen megyünk. Persze sokkal könnyebb volna, ha egy létező bölcs nagynéniről vagy nagybácsiról beszélnénk, akivel meg lehetne osztani a dilemmáinkat, akit meg lehetne ölelni, mikor nehéz, vagy könnyeket ejteni a vállára borulva. Talán azért nehéz ezzel dolgozni, mert gyakran egy veszteségbe kell "belehajszolni" magunkat miatta, ami pedig egy szükségszerűen nehéz ügy - mégha később persze valami jobb is várhat ránk.