Gondolatok a szorongás eredőiről, következményeiről (1) – az emberi léttel járó szorongások

Ha nagyon patetikus képpel szeretnénk indítani ezt a szösszenetet, mondhatnánk, hogy milliárdnyi szorongáspatak csordogál a világban, ám érezzük, hogy alig néhány forrásból eredhet a legjava. Mielőtt tovább lépnénk, fontosnak gondolom megjegyezni, hogy a következőkben a szorongást hétköznapi – így össze-összemosva pl. a félelemmel -, és nem szigorúan pszichológia tudományi terminusban használom.

Szóval a szorongások legjavának forrásairól lesz most szó. Ezeket három nagy csoportba sorolnám: az emberi létünkkel járó alapvető szorongások, az önazonnosságunk felé lökdöső szorongások, illetve a gyermeki élményeinkből létrejövő szorongások. Külön-külön írok majd róluk, ám fontosnak gondolom megemlíteni (és érdemes is szerintem elmerengeni ezen), hogy bizonyosan hatnak egymásra ezek az eredők, illetve a belőlük fakadó konkrét szorongások.

Tehát: az emberi létünkkel járó alapvető szorongások… Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ember születésével csomagban kapott szorongások ezek (mint egy boltban a tejjel a doboz vagy a zacskó). Különböző szerzők és gondolkodók különféleképp határoznák meg ezeket, én most egy evidensen lényegi szorongást emelnék ki közülük: a haláltól (és tágabban értelmezve a veszteségektől) való szorongást. A zárójelben foglaltak persze magyarázhatóak azzal, hogy ezek azok a helyzetek, amelyekben kvázi megcsap minket a halál szele, tehát valójában pusztán a haláltól való szorongásunkra irányítják a fókuszt, és nem egy nagy közös halmaz részei - mindenesetre az látszik, szorosan összefonódnak.

Oké, vannak ilyen alapvető létünkkel járó szorongások, mint a halál (veszteségek). És akkor? Számomra valami olyasmi következik ebből, hogy az élet nem egy egyszerű műfaj. Hogy sok helyzettől azért tartunk, mert természetükből fakadóan ijesztők. És azt hiszem, ezt érdemes elismerni magunknak (fentebb én csak a halált/veszteségeket írtam, de szintúgy lehet egy ilyen helyzet, mikor azzal találjuk szembe magunkat, hogy az életünknek nincsen evidens értelme, esetleg az sem ad már annyit, ami ezidáig igen).

Ám sokszor inkább pont az az élményem, hogy ilyenkor is hajlamosak vagyunk úgy nézni a helyzetünket, hogy már tudnom kellene a saját válaszomat (persze ezt is értelmezhetjük pusztán a szorongás következményeként, miszerint legyen már vége!), és nehéz elfogadni a nemtudásunk bizonytalanságát és esendőségét, ami pedig akkor épp a legbelső valóságunk, és ami talán némi nyomást is levehetne vállainkról.