Gondolatok a magunkkal való elégedetlenségről

Biztosan ismerős az a helyzet, mikor a belső hang azt mondja: „nem vagy elég...”, és a három pont helyére persze behelyettesítheti ki-ki a maga verzióját. Nem vagy elég szép, okos, szorgalmas, szerethető. Nem vagy elég. De mégis mi történik?

Múlt héten egy sématerápiás továbbképzésen vettem részt, ott talált meg ez a téma. Ahhoz tehát hogy megértsük az önmagunkkal való elégedetlenség témakörét (ebből az aspektusból), lépjünk egyet hátra.

Miképpen is látjuk sématerápiás szemüvegen keresztül az embert? Elképzelhető úgy, mintha az adott személyben több másik lakna. Például ott él benne az a kisgyerek, aki ő maga volt a saját szükségleteivel (melyek nem feltétlen lettek kielégítve). De ott van például egy komoly kritikus is, aki általában ostorozza ezt a kisgyereket. Nem vagy elég jó, már rég mennie kellene, nem vagy szerethető - ilyeneket mondhat ez a kritikus (kinek mit, ez nyilván mindenkinek a maga történetéből következik), ami folyamatosan fájdalmat okoz az említett kisgyereknek, és rajta keresztül a személynek is persze (bele lehetne menni, hogy a személy miképp védekezhet rosszul ezellen a belső hang ellen: pl. homokba dugott fej módszer, de erre most nincsen tér).

Szóval van egy kritikus és egy kisgyerek. Szilvásdit játszanak: a kritikus üt, a gyerek kékül. Ám ott van (még ha olykor nem is könnyű megtalálni) egy olyan felnőtt rész is, ami egyfelől képes megvédeni ezt a belső gyereket a kritikustól, másfelől pedig átvenni kvázi a kritikus szerepét (tehát motiválni vagy védelmezni, ha ez volna a kritikus rosszul ellátott alapgondolata) mindenféle bántás nélkül.

Szóval itt vagyunk összezárva a magunk kritikusával. A kérdés, hogy meg tudjuk-e találni a magunk felnőttjét, aki egyensúlyba képes hozni az belsőnket.